Niki és Lilli földön ülve

Horváth Nikoletta szárnybontogató oldala

Az Egyfecskék hitem szerint magukkal hozzák nemcsak a nyarat, hanem a békét, a szeretetet, a boldogságot, az örömöt is….

Ha úgy akarják!

Márpedig sokan éb(er)ednek rá arra, hogy szívtengelyükben állva, felemelő érzéseket táplálva, gondolataikat jó célokra fókuszálva világokat válthatnak meg. Előbb a sajátjukat, aztán mindenki másét. Mert ahogy egy aprócska kő behajítva a tóba hatalmas fodrozódást generál, úgy teremtik meg a szeretet alapjaira épülő új világot az Egyfecskék.

Te, én, ő, mi, mindannyian!

És, hogy miből lesz a cserebogár?

Íme egy kis történelem, milyen változásokon mentem keresztül, hogy EgyFecskeként újjászülethessek!

Amikor 1988. május 10-én, koraszülöttként megláttam a napvilágot csak egyet tudtam, de azt teli tüdőből: sírni. Pontosabban, mivel alig haladtam meg az 1000 grammot, így leginkább kismacskanyávogásra hasonlíthatott az, az erőtlen kis hang, ami az mondta: itt vagyok, megérkeztem.

Kezeim már nyúltak volna Édesanyám után, aki hét hónapig vigyázott rám, aki szeretett, babusgatott, és beszélt hozzám, de egy óriás elragadott, pólyába csavart, és meg sem állt velem az inkubátorig. Összeférhetetlen vérünk miatt besárgultam, s ez sürgős ellátást igényelt.

Akkor, ott azon a délutáni órán a csuklómra ráírtak egy nevet: Horváth Nikoletta.

Akkor még nagynak éreztem ezt a „bőrt”, hiszen kifejlett személyiségnek tűnt, a maga komolyságával, de idővel belejöttem a feladatba, s eggyé váltam a nevemmel.

2012-ben miután túléltem a halálomat megtorpantam. Hova tovább? Akkor már tizenegy éve küzdöttem az Erdheim-Chesternek elkeresztelt kórral. A csatában elvesztettem a látásomat, a csontjaim egészségét, a hipofízisem épségét, s végül az érrendszerem ruganyosságát.

Az utolsó áldozatok a veséim voltak. 2012-ben kikerülve a kórházból az a huszonéves Horváth Nikoletta lettem, aki nem csak, hogy belenőtt a „bőrébe”, de még egy méretes keresztet is kapott a hátára. A vakságot egészen jól viseltem, de vajon a veséim elvesztését hogyan dolgozom fel? Temetés helyett újjászülettem.

2012-ben VakVagányként belefogtam az internetes naplóm írásába, hogy szavakon keresztül mondhassam el: a vakságon, és csapásokon túl is van élet, mert van lélek.

A blogom mind olvasottabbá vált, pedig én csak kiírtam, ami lelkem húrjain megpendült. A dallamot betűkké formáltam, s a szórengetegben kerestem az ösvényt.

A motiváló kereszteződést, ami új utat mutat. 2013-ban leszámoltam egykori, növendék ámbráscetre emlékeztető énemmel. Az akkori 91 kilóm tarthatatlanná deformált. Belevágtam hát, nem a fogyókúrába, hanem az élet- és szemléletmód váltásba.

A helyi sajtó felfigyelt a mosollyal kövezett Golgotámra, s később általuk az RTL Klub riporterének kamerája elé állhattam. Többször is. A közöttünk szövődött kapocs elszakíthatatlan. 2014-ben a velem készült anyagokat beválasztotta a szerkesztőség a 2015-ös esztendőhöz közeledve „az év embere” megmérettetésbe.

Internetes szavazáson dönthettek a nézők arról, hogy a beválogatott tíz ember közül ki legyen a győztes.

Az esélytelenek teljes nyugalmával hajtottam fejemet álomra december 30-án, boldogan attól, hogy egyáltalán bekerülhettem egy ilyen szavazásba. Ám a hír, miszerint én nyertem meg villámcsapásként ért. Egyszerre sírtam, nevettem, és éreztem mély hálát a szívemben, hiszen a nézők előre bizalmat szavaztak nekem. Bizalmat, melyért azóta is hálakönnyek folynak arcomon.

Tanuljunk meg (együtt) repülni! Mert mindannyian egyfecskék vagyunk. Elfelejtettük, hogy szárnyakat kaptunk, de bármikor visszaemlékezhetünk az égbolt kékségére, a horizont hívó szavára és felrepülhetünk végre.

Érezve a levegő simogatását, a szél hajtó erejét, a napfény becéző sugarait. És hogy hogyan rugaszkodjunk el?

Engedjük el együtt az ágat, amibe görcsösen kapaszkodunk. Nem vagyunk egyedül: itt mindannyian a felszállás pillanatában várunk. Egymásra. Magunkra. A lendületre. A szélre. Hogy aztán rádöbbenjünk arra, itt az idő, elengedni végre. Elengedni mindent és mindenkit, hogy magunkhoz ölelhessünk mindent és mindenkit! 

Szárnyalásra hívlak!

Szárnyalásaim a szavak erejével!

  • Aki a legjobban szeret
    A legújabb dal “magyarázata” helyett megosztom a teljes dalszöveget, ami teljes terjedelmében nem jelenik meg, úgy éreztem az úgy sok lenne, de így még többet elárul a háttérben álló lelkiségről, amiről úgy gondolom mindannyian tudnánk naphosszat beszélni. Mert ha bevalljuk, ha nem, hol az adó, hol a kapó oldalán, de mi is, személyesen ismerjüt ezt … Olvass tovább
  • A majd, ami a majd helyett a mostról is szól
      Megérkezett az újabb Flownixi dal a “Majd”, amely egy nagyon komoly témát feszeget, amit mégis megvetés, szégyenkezés, sötét köd övez. Érzelmi evés. Akik érzéketlenebbek gyakran azt mondják, hogy ez akaraterő hiány, és ennyi. Csodálatos ez a meglátás – persze csak idézőjelben, mert éppen azon a pontján bántja az érintetteket, ami amúgy is fájó. Mert … Olvass tovább
  • Flownixi – több, mint egy név
    A VakVagány, s belőle az Egyfecske korszakokat jelző elnevezések. Mindkettőben bennük vagyok, s mindkettő elárul valamit rólam, az utamról, a haladásomról. Ám a Flownixi kicsit más. Olyan, mint egy évtizedek óta dédelgetett álom, amiről talán soha nem hittem, hogy megvalósulhat, s ami pár napja mégis valósággá, a valóságommá vált. Ez több, mint egy korszak, több, … Olvass tovább
  • Viszlát 2023!
  • Milyen egy igazi példakép?
    Egy szívemnek kedves kislány szerint, akinek az osztályában többször is jártam olyan, mint én. Szerintem meg pont nem. Egy példakép nem lehet tele ennyi olyan érzéssel, ami távol áll a pozitívtól, ami távol áll a mosolytól, és távol áll a fénytől. Vagy lehet a példakép pont attól az, ami, hogy emberi, hogy nem elérhetetlen, hogy … Olvass tovább
  • Kinek van igaza?
    Legyél kedves, legyél barátságos, legyél segítőkész, legyél motiváló, legyél ilyen, vagy legyél olyan! Kategóriák, általános érvényű csoportosítások, amikre valójában nem létezik helytálló definíció, mert nagyon máshogy élünk, jelenítjük meg benső világunkat, és fejezzük ki az érzéseinket, gondolatainkat. Épp a minap szembesültem azzal, hogy amit én inspiráló beszélgetésnek hittem az a másikban arroganciával fűszerezett beszólogatások hada … Olvass tovább