Horváth Nikoletta szárnybontogató oldala
Az Egyfecskék hitem szerint magukkal hozzák nemcsak a nyarat, hanem a békét, a szeretetet, a boldogságot, az örömöt is….
Ha úgy akarják!
Márpedig sokan éb(er)ednek rá arra, hogy szívtengelyükben állva, felemelő érzéseket táplálva, gondolataikat jó célokra fókuszálva világokat válthatnak meg. Előbb a sajátjukat, aztán mindenki másét. Mert ahogy egy aprócska kő behajítva a tóba hatalmas fodrozódást generál, úgy teremtik meg a szeretet alapjaira épülő új világot az Egyfecskék.
Te, én, ő, mi, mindannyian!
És, hogy miből lesz a cserebogár?
Íme egy kis történelem, milyen változásokon mentem keresztül, hogy EgyFecskeként újjászülethessek!
Amikor 1988. május 10-én, koraszülöttként megláttam a napvilágot csak egyet tudtam, de azt teli tüdőből: sírni. Pontosabban, mivel alig haladtam meg az 1000 grammot, így leginkább kismacskanyávogásra hasonlíthatott az, az erőtlen kis hang, ami az mondta: itt vagyok, megérkeztem.
Kezeim már nyúltak volna Édesanyám után, aki hét hónapig vigyázott rám, aki szeretett, babusgatott, és beszélt hozzám, de egy óriás elragadott, pólyába csavart, és meg sem állt velem az inkubátorig. Összeférhetetlen vérünk miatt besárgultam, s ez sürgős ellátást igényelt.
Akkor, ott azon a délutáni órán a csuklómra ráírtak egy nevet: Horváth Nikoletta.
Akkor még nagynak éreztem ezt a „bőrt”, hiszen kifejlett személyiségnek tűnt, a maga komolyságával, de idővel belejöttem a feladatba, s eggyé váltam a nevemmel.
2012-ben miután túléltem a halálomat megtorpantam. Hova tovább? Akkor már tizenegy éve küzdöttem az Erdheim-Chesternek elkeresztelt kórral. A csatában elvesztettem a látásomat, a csontjaim egészségét, a hipofízisem épségét, s végül az érrendszerem ruganyosságát.
Az utolsó áldozatok a veséim voltak. 2012-ben kikerülve a kórházból az a huszonéves Horváth Nikoletta lettem, aki nem csak, hogy belenőtt a „bőrébe”, de még egy méretes keresztet is kapott a hátára. A vakságot egészen jól viseltem, de vajon a veséim elvesztését hogyan dolgozom fel? Temetés helyett újjászülettem.
2012-ben VakVagányként belefogtam az internetes naplóm írásába, hogy szavakon keresztül mondhassam el: a vakságon, és csapásokon túl is van élet, mert van lélek.
A blogom mind olvasottabbá vált, pedig én csak kiírtam, ami lelkem húrjain megpendült. A dallamot betűkké formáltam, s a szórengetegben kerestem az ösvényt.
A motiváló kereszteződést, ami új utat mutat. 2013-ban leszámoltam egykori, növendék ámbráscetre emlékeztető énemmel. Az akkori 91 kilóm tarthatatlanná deformált. Belevágtam hát, nem a fogyókúrába, hanem az élet- és szemléletmód váltásba.
A helyi sajtó felfigyelt a mosollyal kövezett Golgotámra, s később általuk az RTL Klub riporterének kamerája elé állhattam. Többször is. A közöttünk szövődött kapocs elszakíthatatlan. 2014-ben a velem készült anyagokat beválasztotta a szerkesztőség a 2015-ös esztendőhöz közeledve „az év embere” megmérettetésbe.
Internetes szavazáson dönthettek a nézők arról, hogy a beválogatott tíz ember közül ki legyen a győztes.
Az esélytelenek teljes nyugalmával hajtottam fejemet álomra december 30-án, boldogan attól, hogy egyáltalán bekerülhettem egy ilyen szavazásba. Ám a hír, miszerint én nyertem meg villámcsapásként ért. Egyszerre sírtam, nevettem, és éreztem mély hálát a szívemben, hiszen a nézők előre bizalmat szavaztak nekem. Bizalmat, melyért azóta is hálakönnyek folynak arcomon.
Tanuljunk meg (együtt) repülni! Mert mindannyian egyfecskék vagyunk. Elfelejtettük, hogy szárnyakat kaptunk, de bármikor visszaemlékezhetünk az égbolt kékségére, a horizont hívó szavára és felrepülhetünk végre.
Érezve a levegő simogatását, a szél hajtó erejét, a napfény becéző sugarait. És hogy hogyan rugaszkodjunk el?
Engedjük el együtt az ágat, amibe görcsösen kapaszkodunk. Nem vagyunk egyedül: itt mindannyian a felszállás pillanatában várunk. Egymásra. Magunkra. A lendületre. A szélre. Hogy aztán rádöbbenjünk arra, itt az idő, elengedni végre. Elengedni mindent és mindenkit, hogy magunkhoz ölelhessünk mindent és mindenkit!
