Az elmúlt hónapok egyik legelsöprőbb erejű felismerése az volt a számomra, amikor megértettem végre, hogy miként kezelhetőek életünk jelentősnek, jónak, rossznak, ilyen-olyannak bélyegzett helyzetei. Pontosabban milyen módon közelíthetőek meg úgy, hogy ne omoljunk a túlzások hol tragikus, hol komikus karjába. Mert mi a két véglet?
Az egyik, hogy magasról teszünk mindenre és mindenkire. A közöny elképesztően rideg, gyilkos, bántó és merev. Sokan védekezésként is használják, ám ekkor a mélyben az érzelmek vad vihara tombol. A szélsőség netovábbja, amikor a közönyösség nem megjátszott, nem pajzsként alkalmazott, hanem zsigeri reakció.
A másik a bevonódás, amikor szívvel-lélekkel belecsöppenünk az adott szituációba, amiben ha a főszereplők nevetnek, akkor mi is vidáman kacagunk, viszont ha sírnak, akkor mi is kardunkba dőlve zokogunk. Teljesen átadjuk magunkat az érzelmek pusztító erejének.
Hogy mi ennek a veszélye? Az, hogy sérülünk általa, mert túlzottan odatesszük lényünk magját. Nem húzzuk meg az énünk határait, s gyakorlatilag védtelenné válunk. Ráadásul ebben az állapotban nagyon nehéz tápláló módon cselekedni, mert nem marad hely a mérlegelésnek, a gondolkodásnak és az inspirált tettnek. Végül teljesen rámehetünk erre az egészre, képtelenné válva feldolgozni mindazt a gyötrelmet, ami a másikat, s ezáltal bennünket is ér.
Na, de akkor mi a megoldás? A közömbösségből átcsapó közönyösség felmerülhet, mint menekülő út, de a kifejezés magában rejti ennek a döntésnek a valódi arcát: kizárólag menekülésre elég. El a gondoktól, el a problémáktól, el mindentől, ami egy kicsit is közeli, érzelmi téren. Az esetek többségében, akik mégis erre az ösvényre szavaznak, komoly traumák lenyomataival küzdenek, amiket elnyomtak, elástak, hogy ne is lássák őket. Elhitetve magukkal, hogy mindaz, aminek hátat fordítottak nem is létezik. Tévút ez, ami előbb-utóbb fájdalmas szembesülésekhez és lehulló álarcokhoz vezet.
A kulcs az együttérzés. Amikor nem vonódunk be, megtartjuk a határainkat, ugyanakkor együttérzésünk vezényletével cselekszünk. Ekkor válhatunk hozzájárulássá, produktívvá és táplálóvá.
Az együttérzés erénye fejleszthető, minden áldott nap, minden olyan helyzetben, amikor a bevonódás vagy közönyösség reakciója bukkan fel. Apránként, kis lépésenként, tudatosítva a szituációt, és annak, a bensőnkben megszülető vetületét haladhatunk előre a jelenlét erényeket kimunkáló útján.