Hogy honnan tudhatjuk mivel-kivel van dolgunk, feladatunk a mindennapokban? Onnan, hogy aki vagy ami érzelmeket, reakciókat generál bennünk, tükröt tart nekünk. Frusztráció, idegesség, türelmetlenség – nem ritka vendégek a hétköznapok monotóniájában. De vajon hányszor néztünk mögé, hogy mi, vagy ki szítja fel bennünk ezen érzelmek tüzét? Mert bizony sohasem a tükörben látott kép vár meggyógyításra, hanem az, aki a tükörképet szemléli. Azaz mi magunk. Terhesnek tűnhet ez a felismerés, mert így napjában ezerszer találhatjuk szembe magunkat még ki nem dolgozott, meg nem gyógyított részeinkkel. Ám valójában ez egy óriási áldás, felmérhetetlen csoda, mert a változtatás, a mind teljesebbé alakulás kulcsa a kezünkben van. Akárcsak a zár. Tehát kizárólag tőlünk függ a folytatás.
Amikor kifelé mutogatunk, hibáztatva a tükröződést, azaz azt a valamit, valakit, ami/aki ilyen-olyan érzéseket hozott felszínre bennünk, akkor még dacoskodunk. Sértődött gyermekekként durcásan adjuk a világ tudtára, hogy ez az egész butaság, és bennünk, ha nem is makulátlan minden, de közelítően rendben van. A többiek koszfoltjairól meg nyilván nem mi tehetünk. Felháborító még a feltételezés is. Dackorszak ez, a javából. Felnőtt kivitelben, ami jóval durvább, mint az életkori sajátosságként elszámolható gyermeki verzió.
Ebből a mocsárból egyetlen kiút vezet, a felelősségvállalás útja. Lerágott csontnak hathat, nem véletlenül, hiszen új nincs a nap alatt. A kérdés, hogy mikor értjük meg végre, ami idáig is az orrunk előtt trónolt, integetett, s jelezte: figyeljünk rá!
Ha képesek vagyunk tükörként tekinteni mindenre és mindenkire, akkor rengeteget tanulhatunk elsősorban önmagunkról, s másodsorban másokról. Ha jelenléttel éljük meg a pillanatainkat, akkor minden itt és most alkalom tökéletes az éberségre, a tudatosságra. Ahogy mind több sérülést gyógyítunk be az észlelésünkön elfogadó szeretetünkkel, s mind többször támogatjuk meg gondolataink, érzéseink összhangját inspirált cselekvéssel, mind gyakrabban tapasztalhatjuk meg a bevonódás nélküli érzékelést. Amikor észleljük a történéseket, halljuk a dialógusokat, látjuk a szemünk előtt zajló jelenetet, ellenben sem a résztvevők, sem az elhangzottak, sem a láthatatlan rezgések nem hatnak ránk, nem érintenek minket. Mindez megváltó erővel bír. Mert végre tiszta szemmel, füllel, szívvel és aggyal foghatjuk fel a körülöttünk sugárzott adást. Anélkül, hogy tudattalan ítéleteinkkel eltorzítanánk a képet, befolyásolva annak valódi tartalmát.