Az Angyalok köztünk járnak. Glóriájukat zsebükbe rejtik, szárnyaikat kabátjuk alá csempészik, s csak a szívükből hulló aranypor árulkodik arról, hogy valójában égi küldöttek. Az Angyalok hétköznapi hősök, akik a barátaink, ismerőseink, sőt ismeretlenek bőrébe bújva segítenek minket: őszinte gesztusokkal, érintésekkel, szavakkal és tettekkel.
Az Angyali történetek hashtag alatt olyan emberekről írok, akik nélkül szegényebb lenne az életem, akik fényükkel megvilágították a sötétbe vesző ösvényemet, akik számomra hamisíthatatlan csodák. Mindannyian találkoztunk már velük! Ők a bizonyítékai annak, hogy az angyallá válás csupán egy döntés. Döntés, melyet bármikor, mi is meghozhatunk – aranyporral telehintve a világot.
Kicsit úgy érzem magam, mint egy megtermett mangalica, aki folyton-folyvást röfög és a kapcsolatait valamiféle ételhez köti. Tény, hogy haspók vagyok és az is igaz, hogy egy-egy házias ízzel le lehet venni a lábaimról, de nyilván a szívtányérra nem elegendő a desszertet kitenni, mert az, önmagában, lelki szinten a legkevésbé sem laktat.
Hogy hogyan képes egy nagy tál aranygaluska barátságot összekovácsolni? Akármilyen aranygaluska valószínűleg nem jöhetne számításba, de amilyet 2007-ben kóstoltam, az bizony a szívemig, lelkemig ért.
Ekkortájt már az újságírói OKJ képzést végeztem. Belecsöppentem az írás birodalmába és rájöttem arra, hogy én mindig is a szavak dzsungelében éltem. Csak éppen olykor eltévedtem, belebonyolódtam a karakterek indáiba és eltévesztettem a kifejezések ösvényeit. Ám a tájkép ismerősen hatott rám. Hazaértem. Annál is inkább, hogy a tanfolyam során mentorokra leltem, akik a szógubancaimat kibogozták és útravalókkal láttak el, hogy gordiuszi csomókkal a jövőben ne nehezítsem az írói életem.
Picinyke létszámú csapatunkhoz egy hónapos késéssel, éppen időben toppant be Gáspár Anita.
Soha nem esett nehezemre az ismerkedés, barátkozás. A nyitottság úgy érzem mindig is a szívterem részét alkotta. De Anita valahogy nem belépett, hanem beesett a lelkemet határoló küszöbön.
Pedig semmit sem tett. Csak kiemelkedően okos, intelligens, tájékozott, kifinomult, érzékeny, érzékletes, humoros, szofisztikált volt. Ledöbbentett. Olyan hatalmas tudásbázissal büszkélkedett, aminek én az aljához sem értem fel. S mindezt az amúgy nagyképűségre simán okot adó pozitívumot, kvalitást úgy adta át, hogy alázatos, szerény és kedves maradt.
Hogy irigykedtem-e rá? Nem, ezt bizton állíthatom. Elvarázsolt a talpraesettsége. De valahogy a skatulyámból mégis a gyufát húzta elő, ami időközben meg is gyulladt. Azt hiszem az zavart a legjobban, hogy ismerve sokrétűségét butuskának, kevésnek ítéltem magam. Pedig soha, semmit nem tett, ami ennek a fals önképnek a közelébe sodorhatott volna.
Azt, azonban túlzás nélkül állíthatom, hogy már az akkori tudása és világlátása tíz-húsz évvel idősebbé tette gondolkodásban, érettségben.
Az ellenérzéseimtől függetlenül együtt töltöttük a napokat, beszélgettünk, nevettünk és csendben ámultam azon, hogy miként ötvözhető az intelligencia, a lexikális tudás és a mindent elsöprő humor.
A fehér foltjaim, már ami a saját tudástáramat és annak hiányosságait illette, egyre gyarapodtak, s ez nem kicsit idegesített. Anita rámutatott arra, hogy bőven van még hova fejlődnöm. Ami nem baj, sőt valójában áldás, de akkor nem éltem meg jól ezt a kontrasztot.
Éppen magamban dúltam-fúltam egy csoportos félig vita, félig beszélgetés közben (a fenébe, még vitázni is olyan intellligensen tud), amikor elhívott minket magukhoz. Elfogadtuk az invitálást és a csoda elkezdődött.
Betoppanva a házukba egyik elképedésből a másikba estem. Hogy Lili vedlik és szőrös? Kit érdekel. A porszívónk jól végzi a dolgát – nevetett Anita és már irányított is tova a konyhába.
A ház ámulatba ejtően szép. S amiért felbecsülhetetlen értékű, túl az esztétikusságon, az a tény, hogy Anita édesapja saját kezűleg, munka mellett építette fel. Miközben az édesanyja is dolgozott, takarított, rendezkedett, háztartást vezetett és nem mellesleg gyerekeket nevelt. Csodálatra méltónak találtam ezt, a szó szerint kétkezi munkával megvalósított álom-házat, ami egyben az összetartozás, szeretet és kitartás birodalmává is vált.
Belépve a konyhába azonnal poharak, tányérok penderültek elő, de olyan ütemben, hogy kapkodni sem tudtam a fejemet. Látszott, hogy Anita körül vibrál a levegő, mert egyszerűen imádja kiszolgálni a vendégeit, és azt akarja, hogy mindenki otthon érezze magát. Ahogy kortyoltam az üdítőmet és csendben figyeltem, mennyei illatok kúsztak alá a zsigereimbe. Mint egy jó vadászkutya felkaptam a nózimat, beleszimatoltam a levegőbe és Pavlov ebeit megszégyenítően nagyot nyeltem.
Édesapámmal együtt készítettük – mondta Anita, aki letett az asztalra egy hatalmas tál, aranyszínű vanília sodóban fürdőző aranygaluskát. Még a lélegzetem is elakadt. Túlzásnak tűnhet mindez, de nem az, mert gyermekkorom oly régen érzett aromái csíptek fülön, pontosabban legnagyobb szerencsémre nyelven, torkon, bendőn.
A szavamat se lehetett hallani. Némán a kezembe fogtam a kanalat, behunytam a szememet és megkóstoltam a mennyei desszertet. Mondhatnám, hogy ekkor elismerően bólintottam és megdicsértem a remekművet, de nem ez történt. Konkrétan könnybe lábadtak a szemeim. Először attól hatódtam meg, hogy rég nem érzett ízek leptek meg, amik elvarázsoltak. Másodszorra pedig az varázsolt el, hogy tudtam, ilyen manna csak szeretetben készülhet. Az otthoni étkeknek, a nagymama receptjeinek nemcsak a hozzávalóikban vagy az elkészítési módjaikban rejlik a titkuk. Hanem abban a fűszerben, amit úgy hívnak: szeretet. S ezért utánozhatatlan a nagyi rétese vagy zserbója, mert bár a mennyiségek és összetevők lapokon feljegyezve sorakoznak, de a titkos hozzávaló, a nagymamai szeretet csupán emlékkép marad.
Ahogy ízlelgettem a falatokat és továbbra is odafigyeltem Anitára, hirtelen megváltozott bennem minden. Miután teletömtük a hasunkat felmentünk a szobájába, ahol könyvek százait láttam, s ahol minden arról tanúskodott, mennyit dolgozott azért a tudásért, ami a birtokában van. A céljai egyértelműek voltak, s számomra meg az volt evidencia, hogy gond nélkül el fogja érni őket. Évekkel később pszichológus, tréner, újságíró és boldog házasságban élő, nagybetűs anya lesz. Milyen igazam lett.
A barátságunk ettől a pillanattól kezdve virágzásnak indult, mert többé nem álltam útjába annak az elsöprő erejű, gondoskodó szeretetnek, ami Anita lényének magját alkotja.
A következő esztendőben ő már az egyetem padsoraiban haladt az álmai megvalósítása felé, de a kapocs nem szakadt meg közöttünk. Sőt.
Soha nem felejtem el az OKJ vizsganapjait. Fehérvárig kellett utaznunk azért, hogy 48 órával a megérkezésünk után, kölcsön talárban dobálhassuk a kölcsön sapinkat. Persze közben megannyi vizsgán estünk át. Nagyon fáradtnak éreztem magamat, az utazás is megviselt. A boltban már konkrétan olyan kibírhatatlanul nyűgösen viselkedtem, mint egy rosszul idomított házi sárkány, de Anita, annak ellenére, hogy ő is kimerülten rótta az utcákat, angyali türelemmel viselte az általam generált kihívásokat.
Később, amikor bogárfóbián jelei a kollégiumi ideiglenes szállásunkon hisztérikus kirohanások közepette megmutatkoztak, hősiesen menekített meg a zöld színű, földönkívülinek tűnő bogárcsapat támadásától. Nagyjából egész este hadonászott a lámpánál, ami köré reggelre zöld glória kenődött.
Egymást biztatva tanultunk, Lilit sétáltattunk, nevettünk, és végül sikeresen megkönnyebbültünk. Hazafelé a vonaton mindenféle szokást sutba vágva, lábainkat feltéve szundítottunk el, friss újságírói végzettségünket ünnepelve.
Tizenhárom esztendő telt el azóta, s a barátságunk, akárcsak a reklámban a hajlakk, tart. Képzéseken, iskolákon, nehézségeken, és egymástól elválasztó kilométereken át.
Anita Budapesten alapított családot, ért el szakmai sikereket, diplomázott le, sokszorosan, s nemsokára ismét Szombathelyen ülhetünk össze, háza teraszán, amit a múlt hagyományaihoz híven, fáradtságot nem ismerve édesapja, és férje építenek fel. Ő pedig kislányával a karjában, boldogsággal a szívében és valóra váló álmokkal az életében továbbra is alázatos kedvességgel, szeretettel teli mosollyal és mindenkit felemelő hozzáállással halad tovább élete, maga által tudatosan formált sztrádáján. A pihenőkön megállva pedig, mindegy hány nap, hét vagy hónap is telt el, ugyanott folytatjuk barátságunk, soha véget nem érő történetét, ahol egykor, valamikor, lényegtelen mikor, abbahagytuk.