Vannak dolgok, amik hiányoznak. Letagadhatnám. Elhazudhatnám. Magam elől is rejtegethetném. Meg is tettem, sokáig.
Sokáig hitegettem magam azzal, hogy nem hiányzik a látás. Túl vagyok rajta. Letettem a témát. Annyira hatásosan adtam elő, hogy majdnem én is elhittem. De csak majdnem, mert amikor azokból az álmokból ébredtem fel, amikben a szeretteim arcát láttam könnyek áztatták a párnámat.
Ma már be merem vallani, hogy piszkosul hiányzik. Kegyetlenül. Elfogadtam igen, és ez nem hazugság, de hiányzik. Vajon megismerném húsz év után Anyut? Biztosan! De vajon magamat megismerném-e? Ebben már nem vagyok olyan biztos. Nem láthattam Lilim vigyázó tekintetét, pedig ő az életét adta értem, és nem fúrhatom bele Manna tágra nyílt, mind kíváncsibb íriszébe a sajátomat. Piszkosul hiányzik a táj, a szépség, a fény, és az árny, hiányoznak a színek, a formák, és nem, ezen az emlékek sem segítenek.
De van itt még más is. Hamar fel kellett nőnöm. Akkor, amikor 13 évesen elkezdődött a kálvária járás. Fel kellett nőnöm a kemoterápiától kopaszon, fel kellett nőnöm orvosról-orvosra, kórházból-kórházba járva, fel kellett nőnöm az Amerikai úton egyedül a nagyvárosban, fel kellett nőnöm és nem maradhattam gyermek. Nem volt olyan baráti köröm, akikkel mentünk volna ökörködni, kicsit szelesen, ahogy az a kamaszokhoz illik. Fel kellett nőnöm Apu halálakor, fel kellett nőnöm Anyu gyásza súlya alatt. Fel kellett nőnöm, és elment mellettem a fiatalságom. Elmentek azok a szertelen, vadóc, csapongó évek, amik már nem jönnek vissza. És hiányoznak, mert igen, olyan dolgok is piszkosul hiányozhatnak, amik még sohasem történtek meg, de olyan jó lett volna, ha megtörténnek.
És hogy ezt miért mesélem el? Nem a sajnálatért, magamat sem sajnálom, így másnak sem kell sajnálnia. Azért mesélem el, hogy elmondjam: rendben van, ha egy csomó minden piszkosul hiányzik az életünkből. Ez nem elégedetlenség, nem áldozatiság, ez az igazság prizmájának egy szelete. Ami bennünk, velünk él. Megpróbálhatjuk helyettesíteni, más módon átélni azt az érzést, amit hiányolunk, de akkor is, vannak dolgok, amik sajgó űrt hagynak maguk után. És szeretném, ha tudnátok, hogy ez oké, rendben van, és igen, a hiányainkkal együtt vagyunk teljesek.
