Volt idő, amikor arra vártam, hogy majd valaki meggyógyít, megszerel, helyreigazítja az életemben mindazt, ami nincs a helyén. Vártam. Kipróbáltam számtalan módszert, elmentem ezernyi helyre, és vártam. Vártam, hogy majd egyszer csak egy karikacsapásra minden megoldódik. De aztán nem történt semmi. Kisebb-nagyobb előrelépések igen, de amit vártam az váratott magára.
Sohasem ítéltem meg azokat az utakat, amiket bejártam, s végül engem mégsem vezettek ki a dzsungelből. Másnak bevált. Nekem nem.
Ahogy telt-múlt az idő úgy ébredtem rá arra, hogy a megoldást nem kint kell keresnem. Egyetlen guru sem fogja rátenni a kezét a fejemre, hogy aztán bumm minden gondom hirtelen a felejtés homályába vesszen.
Rájöttem arra, hogy a saját gondolataimért, érzéseimért és tetteimért én vagyok a felelős. Senki más.
Volt idő, amikor puszta jószándékból meg akartam szerelni másokat. Tanácsokkal hozakodtam elő, lehetséges ösvényekre mutattam rá, sőt nem egyszer elkezdtem jó előre kitaposni az utat, a könnyebb előrehaladás érdekében. Aztán csodálkoztam, hogy nem történt semmi, sőt. Még én is belezuhantam a másik lelkét ketté szabó szakadékba.
Rádöbbentem arra, hogy kerek e világon senkinek sincsen akkora hatalma, hogy a másik ember életébe belenyúljon. Mert mindenki a saját gondolataiért, érzéseiért, tetteiért felel. Támaszt egyedül a példamutatás nyújthat, de nem az önérzetes, “ki ha én nem” ego villogtatás, mert ez nem több színjátszásnál. A példamutatás csak annyit jelent, legalábbis nekem, hogy élem az életem, vívom a csatáim, és aki szerint mindez utánzásra méltó, az megtalál.
Ma már nem megszerelni szeretnék másokat. Pusztán ha kérdeznek válaszolok és eszközöket adok. Hogy azok végül beváltják-e a hozzájuk fűzött reményeket, már egyénfüggő.
És hogy mik ezek az eszközök?
Tavaly év végén elvégeztem a HearthMath intézet egy képzését, aminek a szívközpontú légzés az eleje, veleje. Olyan technika ez, amihez az ég világon semmi sem kell. Csak jelenlét és lélegzés. Mellkasba be, mellkasból ki. Aztán egy emelkedett érzés szívtérbe emelése és átlélegzése. Kutatások ezrei bizonyítják, hogy a rendszeres gyakorlás szívkoherenciát hoz létre, az agy és a szív közös nyelvet kezdenek el beszélni. Az immunrendszer erősödik, az idegrendszer megpihen és nem mindennapi változások indulnak el, ahogy bent, úgy kint. Olyan egyszerű módszer ez, amire bárki, bármikor képes.
Nemrég pedig access bars képzésen vettem részt. Egy olyan módszert tanultam, aminek a segítségével adhatok, fizikai értelemben is másoknak. A fejünkön található 32 pont megérintésével. Miközben a formálódás bennem is végbemegy. A nyitott kérdések régóta az eszköztáramhoz tartoznak. Ezek olyan mondatok, amik nyitják és nem zárják a teret. Olyan kérdések, amik nem várnak elméből adott választ. Például mi egyéb lehetséges? Vagy hogyan lehet ez ennél is jobb? Esetleg miért vagyok olyan szerencsés, hogy (…)? A miért vagyok egy idióta, miért történik velem ez a sorscsapás és társaik nem ebbe a kategóriába tartoznak. Elég csak beleérezni az energiájukba, azonnal kicsire zsugorítják az ember belsőjét, azaz nem tágítják a teret.
Az érzések konstatálása, üdvözlése minden napomban teret-helyet kap. Volt idő, amikor azt hittem, hogy a negatívnak fémjelzett érzelmeket el kell nyomni és gyorsan-hamar valamilyen pozitív variációra cserélni. Ma már tudom, hogy mennyire káros ez a “cellázás”, elzárás, mert a meg nem élt érzések idővel betokosodnak, tályogokká válnak a lelkünkben, s egyszer csak, a legtöbbször minden előzmény nélkül kifakadnak, gennyes múltdarabkákkal elárasztva minket.
Ha fájdalmat érzek, akkor üdvözlöm. Megállapítom, hogy igen, ez fájdalom, és ennyi. Vagy átlélegzem, vagy egyszerűen csak jelen vagyok vele. De nem hergelem bele magam, nem kezdem el felsorakoztatni a múltból az összes fájdalmas emlékemet, nem kezdek bele a verklibe. Ez kizárólag jelenléttel, jelenlétben működik. Amikor az itt és a most az egyetlen valóság.
Választhatunk mást is természetesen. Dönthetünk az önmarcangolás, önsajnáltatás mellett is. De akkor legalább vegyük arra a fáradtságot, hogy tudatosan hozzuk meg az elhatározásunkat. Magyarul felelősséget vállalunk azért, amilyenek vagyunk és nem kifelé mutogatunk, a mindenkit is hibáztatva.
Volt idő, amikor arra vártam, hogy valaki meggyógyít, megszerel.
Ma már tudom, hogy elvárások nélkül, a megengedés teréből létezve az önismeret az az út, ami végül a célomhoz vezet. Minden nap megélni a jelent, szeretettel fogadva a múlt emlékeit, átölelve az érzéseket, még ha azok nem mindig emelőek, és nap, mint nap tenni, lépni a jó érzésekért, megengedve a minden más felbukkanását is.