A jelenlét létezésében várnak ránk a csodák!

Sokan, akik az önismeret útjára lépnek keresik, kutatják a megfejtést, a megoldást, a receptet, a titkos összetevőt. Valamit, ami végül elirányítja őket a megvilágosodáshoz vagy legalább a megelégedéshez, ahol már nincsenek múltba húzó kötelékek, és lelket cincáló sérülések. Ásnak előző évtizedek földjét taposva, kihantolva csontokat, elporladt emlékeket, abban a hitben, hogyha majd ezen a rég elfeledett színtéren rendbe kerülnek, akkor a jelenük is megváltozik. Vagy éppen megveszekedett elszántsággal csak a jövőbe néznek úgy, hogy közben a lábuk előtt heverő akadályokra nem figyelnek, aztán csak csodálkoznak, ha újra, meg újra hasra esnek.

Pedig a megfejtés, a titok, a rejtély, a recept öröktől fogva ismert. Túlságosan egyszerűnek hangzik, ezért aztán a legtöbben hajlamosak elbagatellizálni. Ugyanis az emberi elme egyik legnagyobb hazugsága, hogy az az igazi, ami bonyolult! Az nem lehet, hogy az egyszerűségben ott csücsülnek a keresett válaszok…. Pedig lehet!

Hogy mi ez az egyszerűen nagyszerű út? A jelenlét. Amikor jelen vagyunk a testünkkel, a lelkünkkel, a gondolatainkkal, az érzéseinkkel, a cselekedeteinkkel. Amikor jelen vagyunk a pillanatban. Amikor itt és most élünk.

Ennyi a varázslat! Hiszen csak a jelenben, jelen-létben vagyunk képesek egyrészt változtatni, változni mégpedig tudatosan, másrészt ráfeledkezni azokra a mintákra, amik irányítanak minket, és amiken túllépve mehetünk tovább előre anélkül, hogy folyton a múlt ingoványában tapicskolnánk. Harmadrészt így fedezhetjük fel, hogy a jelen ajándékai a csodák, amik nem esetlegesek, nem olykor-olykor fordulnak elő, hanem egy valamire várnak. Arra, hogy végre észrevegyük őket!

Nem vitatom, hogy a legtöbbször nehéznek tűnik jelen lenni. Mert folyton valamerre zakatolnak a gondolataink, hol a múltban pöfékelve, hol a jövőben füstölögve. De ha nem vagyunk jelen miként figyelhetjük meg önmagunkat, a világot, a reakcióinkat? Miként tehetjük le a vasmacskáinkat, ha rájuk sem látunk?

A jelenben tehetünk lépéseket a gondolataink átformálására, az érzéseink üdvözlésére, elfogadására, elengedésére és a tetteink megválasztására. Viszont ha automata pilóta üzemmódban mindent csak megszokásból csinálunk, akkor pusztán egy dolog mellett megyünk el végleg és visszavonhatatlanul. Az élet, az életünk mellett.

Soha nem késő elkezdeni élni, ám ehhez elengedhetetlen jelen lenni! Belépni az itt és most birodalmába! Majd pedig újra és újra és újra jelenbe hozni magunkat, mert természetesen az elménk az egyik legnagyobb ellenlábasunk, aki folyton időutazásra csábít minket, csak hogy nehogy a jelen földjére merészkedjünk, ahol bármi, de tényleg bármi megtörténhet. Akár még az elme is elcsendesedhet…. Ez a folyton karattyoló gondolatok nézőpontjából szemlélve veszélyes, kockázatos játék. Viszont a jelenről kiderülhet, hogy maga a nagybetűs szabadság. Mert míg a múlt a megváltoztathatatlanság keretei közé zár, míg a jövő a megfoghatatlan árnyak köntösébe burkol, addig a jelen kiterjeszti a teret, ahol bármi megtörténhet!