A ködön túl vár ránk a szivárvány!

Vannak olyan tevékenységek/események/helyek és emberek a mindennapjainkban amik/akik idővel belevesznek a monotonitás fojtogató, szürke fellegébe. A megszokottság vakokká, süketekké tehet minket. Hiszen mi történik velünk a hétköznapokban? Belesimulunk abba az ütemtervbe, mely már évtizedek óta meghatározza életritmusunkat. Miközben követjük ezt a láthatatlan, jól kitaposott ösvényt megszokjuk a tájat, s a benne rejtőző csodákat. S egyszer eljutunk arra a pontra, hogy észre sem vesszük kik és mik mellett megyünk el, mert a mókuskerék beszippantotta a lelkünket.

Mikor adtunk hálát azért utoljára, hogy lélegzünk? Micsoda felfoghatatlan automatizmus a fel-le mozgó mellkas, a tüdőbe beáramló oxigén, s az eltávozó szén-dioxid. A milliónyi, milliárdnyi éltető légkortyunk közül vajon hányért mondtunk áldást? Pedig elég pusztán néhány pillanatnyi leállás, s a létünknek visszafordíthatatlanul vége szakad. S mégsem becsüljük meg ezt a kegyet.

Hányszor köszöntük meg az ételünket? A táplálkozás minden egyes napunk szerves része. De vajon hányszor eszünk úgy, hogy jelen vagyunk közben? Hogy nem szól se a tévé, se a rádió és a telefont se nyomkodjuk? Hány alkalommal voltunk testben-lélekben ténylegesen az asztalnál, hogy őszintén fejet hajtsunk a tény előtt: ma sem halunk éhen. A válaszok valószínűleg elkeserítően egyhangúak: ritkán vagy soha.

Fotó: Kondor Tamás

Vajon tudjuk-e, hogy hogyan csillog a hentes szeme, ha üdvözöl minket, vagy ráfeledkeztünk-e már az utcasöprő bácsi precíz mozdulataira? Az automatikusan eldünnyögött jó reggelteken és választ sem váró hogy vanokon kívül vajon sejtjük milyen értékes emberek mellett megyünk el nap, mint nap?

Végül hányszor ítélkezünk első látásra, hallásra? “Könnyű neki” – fogunk bele az illető ecsetelésébe, mert (és akkor itt következnek a vég nélküli, sokszor minden alapot nélkülöző következtetések). Miközben esélyt sem adunk az elmélyülésre.

Mondtunk-e már hálaimát azért, hogy látunk/hallunk/járunk stb.? Megértettük-e már, hogyha ezek közül bármelyik hiányzik az nem csapás, hanem tanítást hozó áldás?

S vajon mikor jön el az ideje annak, hogy a környezetre való mutogatás, és a folytonos kifogás keresés helyett elinduljunk az önfejlesztés útján?

Mikor értjük meg az ősi, bölcs tanítást, hogy kizárólag úgy emelhetjük szeretteinket, barátainkat, ha mi is emelkedünk? Ha folyton kapaszkodunk, s rángatjuk a többiek ingujját, támasz után kapálózva, akkor kiszolgáltatjuk magunkat a külvilágnak.

A hálaadás olyan szívből jövő áldás, mely mindent és mindenkit megszentel. Sokan nevetségesnek tartják, és milliónyi “de”-vel szolgálnak, ha a kifogások kitalálására kerül a sor. Általában ezek az emberek nem, hogy egy hétig nem próbálták meg hálaszemüvegen keresztül kémlelni a világot, hanem egyetlen óráig sem.

Vége van azoknak az időknek, amikor a megúszás élhető stratégiának számított. Most a cselekvő, tevékeny hozzáállásé, és a fejlődés útjáé a főszerep.

S hogy hogyan térhetünk rá erre az áldásokkal teli ösvényre? Ha végleg leszámolunk a szürkeséggel, a megszokottság látásmódjával és a monotonul zakatoló mókuskerék forgásával!