A lány szemében ordított a fájdalom. Kiabált, sikított. De nem szólalt meg. Végül egy könnycsepp gördült le az arcán és elfordult a lufitól. A lufitól, aki szárnyaszegetten nézte, és remélte, hogy nincsen túl későn. Hitte, hogy létezik újrakezdés, hogy a hamuból virág szökkenhet szárba. Hogy újra eljön a nyár, s hogy vár még rájuk a boldogság-nektár.
A csend néha áldás, ám olykor átok. Zajosabb, fülsüketítőbb, szívneszesebb mindennél. A némaság olykor kegy, máskor azonban kelepce. A lelket fogva tartó rabiga. Mert nincs enyhülés és tisztulás a szavak kimondásával.
- Holnap is eljövök – súgta a lufi, s teleszívva tüdejét levegővel felemelkedett, s vissza sem nézett. Nem láthatta, hogy a lány elfordítja a tekintetét, megrázza a fejét. S nem hallhatta mormolását: nincsen holnap. Számunkra nincsen.
A percek órák lassúságával peregtek, a lufi pedig türelmetlenül várta a nap lehanyatlását, s felkelését. Az új remény színeinek ecsetvonásait az égbolt peremén. Végül elérkezettnek érezte az időt, s újra felkerekedett. Visszakapta lényét, lényegét, de mit ér mindez a Teremtő nélkül? Ezen gondolkozott, miközben megérkezett a házhoz.
A telek kongott a kihaltságtól. Közelebb osont az ablakokhoz, ám a lakás üresen állt. Odalépett az ajtóhoz, s egy “kiadó” feliratú táblát talált. Kapkodni kezdte a levegőt. Úgy érezte megfullad, hogy megfojtja a magány, hogy nem bírja elviselni a tényt. Elkésett. Késő már.
A lány elment, ki tudja hová. Elment, s itt hagyta őt. Szívta, szívta magába a levegőt, hogy lélegzetvételnyi menekvéshez jusson. De nem adatott meg számára az enyhülés. Fulladozott. A levegő már feszítette, fájdalmasan nyomta. Szúrt az oldala, a szíve meghasadt s végül darabokra szakadt. Az életadó levegő, végül széttépte. Abban a pillanatban erősebben érezte, mint valaha, hogy nemcsak levegő pumpált a testében. Ott dobolt valaha a szíve.
Tollak szálltak mindenfelé. A szél felkapta és megtáncoltatta őket. Azóta, ha tollpihe hull alá az égből tudni lehet, hogy egykor, egyszer egy szárnyaló lufiszív hasadt meg.
