A lufi valódi arca

Egyszer volt, hol nem volt az Óperenciás tengeren ugyan nem túl, valahol Magyarországon, a kanyargó Duna egyik kisvárosában élt egy lufi. Boldogan teltek a mindennapjai, ide-oda hajolgatott, teleszívta a tüdejét friss levegővel és úgy hitte ennyiből áll az élet. Lufitársakkal töltötte el minden napját, s igazán sohasem érdekelte más. Egy napon, azonban egy gyönyörű tünemény érkezett hozzájuk. A lufi épp a szokásos hajlítgatásokat gyakorolta, amikor felfigyelt az ismeretlen, női hangra.

Ahogy felszívta magát levegővel közelebb osont a hangforráshoz, és látta, hogy lufitársai egy csinos lányt állnak körbe, aki a kezében ecseteket tart.

Meséljetek: ki-milyen arcot rejt a szívében? A többiek tolakodtak, jobbnál-jobb ötletekkel álltak elő: oroszlán, szuperhős, sőt egy merész nem szégyellte pizzának képzelni magát.

A lufi állt a közelben, és tanakodott. Igazán sohasem gondolta végig, ki is ő a szíve mélyén? Egyáltalán van szíve vagy a bensejében minden csak levegő?

A lány ügyes kézmozdulatait figyelte, aki arcokkal, s ezáltal lényük esszenciájával ajándékozta meg a társait. De a lufi nem lépett oda, neki nem akadtak válaszai. Búsan nézett ki az ablakon, ahol nemsokára megpillantotta piros Suzukijába beszállni a tüneményt.

Észre sem vett engem – dohogott, és dühösen elfordult az ablaktól. Mindenkinek arcot gyártott, de rám fel sem figyelt.

Vagdalkozásában még egy madártollat is lesodort az asztalról, amit valószínűleg a lány felejtett ott.

Másnap minden megismétlődött. A többiek sorban álltak, hogy kiléphessenek az arctalanságból, de a lufi nem mozdult. Sértődötten szívta tele magát levegővel, hogy aztán azt kifújva tollak garmadát sodorja el.

Teltek-múltak a hetek. Körülötte mindenki arcvonásokkal gazdagodott. Csak ő állt közöttük, arctalanul. Meztelenül.

Most már tudta, hogy van szíve. Mert vadul hasogatott, kongott a helye. Ha rátört a mélabú a figyelmetlenségből ott felejtett, lassan csomókká összeálló tollpihéket rugdosta. Közben a lányra, a mosolyára, a szemében megcsillanó fényre gondolt. És szerette, utálta. Gyűlölte, hogy szereti, de legjobban önmagára haragudott. Mert csak a távolból merte figyelni.

Idővel az arctalansága megbetegítette. Míg a többiek ragyogtak, ő elhalványodott. Végül nem szívta tele a tüdejét levegővel, nem hajladozott. Lufitársai kétségbeesésükben a lelket adó lányhoz fordultak. Kérték, könyörögtek, mentse meg a lufit, aki ugyan soha szóra se méltatta őt, de akinek a szíve mélyén jó érzések laknak.

A lány belépett az ajtón. Körbenézett. Szemében szomorúság ült. Ahelyett, hogy odament volna a lufihoz elkezdte összeszedni az elhullajtott tollakat.

A lufi nagy levegőt vett. Bár úgy tűnt, már oda sem figyel a környezetére végül keserűen megszólalt:

Hát még most sem nézel rám, nem lépsz ide hozzám? Hát tényleg nem látsz engem? Engem, aki mindnél jobban szerettelek. Aki mindnél jobban szeret?

A lány végre ránézett. A kezében két, szárnnyá formált tollkupacot tartott.

Ki vagy te? – kérdezte tőle halkan, szelíden, hangjában végeláthatatlan mélységgel.

Senki. Miért szerinted ki vagyok? Bár honnan is tudhatnád….

Még mielőtt folytathatta volna a lány odalépett hozzá, és egy határozott mozdulattal ráillesztette a két szárnyat. Csodaszépen mutattak rajta. Többek voltak mint a rajzok, többet mutattak bármilyen arcvonásnál.

Az első tollat, akárcsak a többit, én hagytam itt. Mert már akkor tudtam és azóta is tudom, ki vagy valójában.

Azzal fogta magát és kiviharzott a házból. A lufi még éppen látta, hogy könnyes arccal száll be az autójába, és elhajt.

Szeret engem? Ismer? Angyal lennék, bukott angyal, aki az orra hegyéig sem látott?

A lufi felkelt, meglengette szárnyait, és az egekben érezte magát.

Teleszívta a tüdejét újból levegővel, s elindult a lány után.

Szárnyai épp úgy hajtották előre, mint szíve. Tudta, hogy hibázott, s tán megbocsájthatatlan mindaz, amit tett és nem tett.

Hol rongyos tollcsomónak érezte magát, hol földre pottyant angyalnak. Ám egy valamiben biztos volt. Van szíve. Mindig is volt, s csak arra várt, hogy valaki észrevegye, meglássa, megérintse.

A Reményre gyermekek között talált rá. Bajszokat, szempillákat festett, arcokkal ajándékozta meg őket. Beállt a sorba, s a legutolsó királyfi után előrelépett.

A lány kezében megállt az ecset. A lufi pedig várt. Várt. Mert tudta, neki csak egyetlen ecsetérintés hozhatja el majd a megváltást.