Egyszer volt, hol nem volt az Óperenciás tengeren ugyan nem túl, valahol Magyarországon, a kanyargó Duna egyik kisvárosában élt egy lufi. Boldogan teltek a mindennapjai, ide-oda hajolgatott, teleszívta a tüdejét friss levegővel és úgy hitte ennyiből áll az élet. Lufitársakkal töltötte el minden napját, s igazán sohasem érdekelte más. Egy napon, azonban egy gyönyörű tünemény érkezett hozzájuk. A lufi épp a szokásos hajlítgatásokat gyakorolta, amikor felfigyelt az ismeretlen, női hangra.
Ahogy felszívta magát levegővel közelebb osont a hangforráshoz, és látta, hogy lufitársai egy csinos lányt állnak körbe, aki a kezében ecseteket tart.
Meséljetek: ki-milyen arcot rejt a szívében? A többiek tolakodtak, jobbnál-jobb ötletekkel álltak elő: oroszlán, szuperhős, sőt egy merész nem szégyellte pizzának képzelni magát.
A lufi állt a közelben, és tanakodott. Igazán sohasem gondolta végig, ki is ő a szíve mélyén? Egyáltalán van szíve vagy a bensejében minden csak levegő?
A lány ügyes kézmozdulatait figyelte, aki arcokkal, s ezáltal lényük esszenciájával ajándékozta meg a társait. De a lufi nem lépett oda, neki nem akadtak válaszai. Búsan nézett ki az ablakon, ahol nemsokára megpillantotta piros Suzukijába beszállni a tüneményt.
Észre sem vett engem – dohogott, és dühösen elfordult az ablaktól. Mindenkinek arcot gyártott, de rám fel sem figyelt.
Vagdalkozásában még egy madártollat is lesodort az asztalról, amit valószínűleg a lány felejtett ott.
Másnap minden megismétlődött. A többiek sorban álltak, hogy kiléphessenek az arctalanságból, de a lufi nem mozdult. Sértődötten szívta tele magát levegővel, hogy aztán azt kifújva tollak garmadát sodorja el.
Teltek-múltak a hetek. Körülötte mindenki arcvonásokkal gazdagodott. Csak ő állt közöttük, arctalanul. Meztelenül.
Most már tudta, hogy van szíve. Mert vadul hasogatott, kongott a helye. Ha rátört a mélabú a figyelmetlenségből ott felejtett, lassan csomókká összeálló tollpihéket rugdosta. Közben a lányra, a mosolyára, a szemében megcsillanó fényre gondolt. És szerette, utálta. Gyűlölte, hogy szereti, de legjobban önmagára haragudott. Mert csak a távolból merte figyelni.
Idővel az arctalansága megbetegítette. Míg a többiek ragyogtak, ő elhalványodott. Végül nem szívta tele a tüdejét levegővel, nem hajladozott. Lufitársai kétségbeesésükben a lelket adó lányhoz fordultak. Kérték, könyörögtek, mentse meg a lufit, aki ugyan soha szóra se méltatta őt, de akinek a szíve mélyén jó érzések laknak.
A lány belépett az ajtón. Körbenézett. Szemében szomorúság ült. Ahelyett, hogy odament volna a lufihoz elkezdte összeszedni az elhullajtott tollakat.
A lufi nagy levegőt vett. Bár úgy tűnt, már oda sem figyel a környezetére végül keserűen megszólalt:
Hát még most sem nézel rám, nem lépsz ide hozzám? Hát tényleg nem látsz engem? Engem, aki mindnél jobban szerettelek. Aki mindnél jobban szeret?
A lány végre ránézett. A kezében két, szárnnyá formált tollkupacot tartott.
Ki vagy te? – kérdezte tőle halkan, szelíden, hangjában végeláthatatlan mélységgel.
Senki. Miért szerinted ki vagyok? Bár honnan is tudhatnád….
Még mielőtt folytathatta volna a lány odalépett hozzá, és egy határozott mozdulattal ráillesztette a két szárnyat. Csodaszépen mutattak rajta. Többek voltak mint a rajzok, többet mutattak bármilyen arcvonásnál.
Az első tollat, akárcsak a többit, én hagytam itt. Mert már akkor tudtam és azóta is tudom, ki vagy valójában.
Azzal fogta magát és kiviharzott a házból. A lufi még éppen látta, hogy könnyes arccal száll be az autójába, és elhajt.
Szeret engem? Ismer? Angyal lennék, bukott angyal, aki az orra hegyéig sem látott?
A lufi felkelt, meglengette szárnyait, és az egekben érezte magát.
Teleszívta a tüdejét újból levegővel, s elindult a lány után.
Szárnyai épp úgy hajtották előre, mint szíve. Tudta, hogy hibázott, s tán megbocsájthatatlan mindaz, amit tett és nem tett.
Hol rongyos tollcsomónak érezte magát, hol földre pottyant angyalnak. Ám egy valamiben biztos volt. Van szíve. Mindig is volt, s csak arra várt, hogy valaki észrevegye, meglássa, megérintse.
A Reményre gyermekek között talált rá. Bajszokat, szempillákat festett, arcokkal ajándékozta meg őket. Beállt a sorba, s a legutolsó királyfi után előrelépett.
A lány kezében megállt az ecset. A lufi pedig várt. Várt. Mert tudta, neki csak egyetlen ecsetérintés hozhatja el majd a megváltást.