Hogy lehet ilyet kérdezni – horkanhatnánk fel egy bőszült dúvad erejével. Hát már hogyan gyengítenének? Hiszen a csapból is víz helyett az folyik, hogy mantrázzuk a megerősítéseinket, ezzel is élesítve a pozitív fókuszunkat. Ennek megfelelően mi teljes odaadással ismételgetjük, hogy egészséges vagyok, egészséges vagyok, egészséges vagyok vagy bőségben vagyok, bőségben vagyok, bőségben vagyok. Igen ám, de mindeközben tényleg egészségesek vagyunk? Vagy bőségben vagyunk?
Itt jöhetne a következő felhördülés, hogy ne kérdezzek már ilyen maflaságot, hát persze, hogy még nem. Még csövön vagyunk minden tekintetben, de pont azért mondogatjuk újra és újra és újra a mondatokat, hogy mindez megváltozzon. Mert megváltozik pusztán az ismételgetéstől. Igaz! Igaz?
A képlet nem ennyire egyszer egy. Ami már régóta tudjuk olykor kettő. Ugyanis rengeteg a félreértés ebben a kérdésben, s ezek a ködös félinformációk okozzák a legnagyobb keveredést.
Mert. A megerősítések nagyszerű eszközök. Viszont nem elegendő csak a szajkózásuk. Oda kell melléjük tennünk az érzéseinket, és természetesen a cselekedeteinket is.
Az érzelmek között a magas rezgésszinttel rendelkezők azok, amik teremtő erejűek. A hála például olyan energiákat mozgat meg bennünk, s így körülöttünk, amiket szavakkal jóformán lehetetlen körülírni.
Ellenben, ha úgy ismételgetjük a megerősítéseket, hogy közben bizonytalanságot, hitetlenkedést, sőt szomorúságot érzünk, akkor már determináltuk is a próbálkozásunk végeredményét. Magyarul az erősítőnek szánt mondatok még lejjebb taszítanak a lejtőn minket. És közben persze az egész jelenséget önigazolásnak használjuk: mi megmondtuk ám, hogy ez valami humbuk, csiribi csiribá, és nem működik. Mi vagyunk rá a legjobb példák nem?
Hát nem! Kihagyjuk a képletből azt a nem zárójeles elemet, hogy az érzéseink nincsenek rendben. Ha képtelenek vagyunk hinni abban, amit mantrázunk, ha közben a negatív érzések gyomjai növik be szívünk kertjét, akkor felejtsük el ezt az egészet. Nem a mi utunk, nem működőképes.
De, ha irányba tudjuk állítani érzelmeink hajóját, akkor lelkünk tengerén nyílegyenesen haladhatunk a cél felé. A szeretet, az öröm, a hála, a bizonyosság érzései egyaránt tökéletes iránytűként szolgálnak. Akár úgy is behangolódhatunk, ha ez eleinte nehezen megy, hogy felidézünk egy boldog emléket, s nem arra koncentrálunk, hogy “de jó volt, de rég volt”, hiszen ekkor újfent az alacsony rezgéstartományban találjuk magunkat, hanem magára a megélt eufóriára, ami szinte lobogó tűzként melegíti fel itt és most a bensőnket. Ezek után jöhetnek a megerősítések, megalapoztuk, hogy magjaik végre szárba szökkenhessenek.
Akad itt még valami. Nem is apróság. Nem jelentéktelen kicsinység. A tett.
Hogy mire gondolok?
Ha például az az aktuális mantránk, hogy türelmes vagyok, majd az utcára kilépve az első nekünk ütköző embert jól elküldjük oda, ahova még a madár se járt, akkor adtunk az ürüléknek egy pofont. Mert nem követte az elhatározásunkat cselekedet!
Mondogathatjuk, hogy szeretem magam, ha ellenben úton-útfélen önbántalmazóan viselkedünk. Ismételgethetjük éjt nappallá téve, hogy szép vagyok, ha belenézve a tükörbe legszívesebben a Vukkot énekelnénk.
Nyilván nem megy elsőre tökéletesen. De már az is elég, hogyha, az első példánál maradva nem ordítva anyázunk, hanem egy fokkal visszafogottabban. Aztán legközelebb az anyázás is elmaradhat. És így tovább.
Az csak az elménk játszmázása, hogy mindent címkéz: kicsi-nagy, tökéletlen-tökéletes stb. Nincs ilyen. Minden tett célhoz vezet! A lényeg, hogy megcselekedjük azt, amire itt és most képesek vagyunk. Nem a szomszéd, a barátnő és a guru, hanem mi.
Mindehhez elengedhetetlen a tudatos jelenlét, amikor nemcsak úgy lődörgünk az életünkben, ami megtörténik velünk, hanem jelenlévőnek éljük meg önmagunkat, figyelve a gondolatainkat, érzéseinket és tetteinket. A tudatosság eleinte gyeplőnek tűnhet, ami folyton visszaránt minket. Mert egyre többször csípjük füön magunkat. Ám ez valójában a teljes, korlátlan szabadsághoz vezető út. Hiszen ráébredhetünk végre, hogy kizárólag mi vagyunk a felelősek a fejünkben cikázó gondolatokért, a szívünkben tobzódó érzésekért és a kezeink nyomán megszülető tetteinkért. Senki más. S ha nem tetszik az, amit most tapasztalunk, akkor ebben a szent másodpercben változtathatunk. Helyettünk nem teheti meg senki. De mi, bármikor!