Az Angyalok köztünk járnak. Glóriájukat zsebükbe rejtik, szárnyaikat kabátjuk alá csempészik, s csak a szívükből hulló aranypor árulkodik arról, hogy valójában égi küldöttek. Az Angyalok hétköznapi hősök, akik a barátaink, ismerőseink, sőt ismeretlenek bőrébe bújva segítenek minket: őszinte gesztusokkal, érintésekkel, szavakkal és tettekkel.
Az Angyali történetek hashtag alatt olyan emberekről írok, akik nélkül szegényebb lenne az életem, akik fényükkel megvilágították a sötétbe vesző ösvényemet, akik számomra hamisíthatatlan csodák. Mindannyian találkoztunk már velük! Ők a bizonyítékai annak, hogy az angyallá válás csupán egy döntés. Döntés, melyet bármikor, mi is meghozhatunk – aranyporral telehintve a világot.
Az első történet kivételesen nem egy konkrét személyről, hanem ha úgy tetszik egy Angyali seregről szól. A nővérekről. Az orvosokról. Az egészségügyben szolgálókról. A segítőkről. Azokról a hivatásukban lehetetlent, tehetetlenséget nem, de alázatot, szeretetet, törődést ismerő emberekről, akik a pénztárnál mögöttünk állnak a sorban, vagy épp a zöldségesnél velünk együtt túrnak bele a krumplitengerbe, miközben a vállukon emberi sorsok terhe nyugszik, a lelkükbe pedig az öröm és bánat örök körforgása vés mintákat.
Fiatal gyermekként megtapasztaltam mit jelent a kiszolgáltatottság, s hogy egy kedves szó, gesztus, vagy csak a figyelem cseppnyi jele csodával ér fel. Heteket töltöttem el Mosdóson, a tüdőszanatóriumban. A természet az intézményt körül ölelte: a környező fákon mókusok ugráltak, madarak fészkeltek, míg az udvaron terpeszkedő szökőkútban ékszerteknősök csillogtatták napfényben a páncéljukat.
De a távolság, a betegség, szó szerint és átvitt értelemben is nehézzé tette a légvételt. Az emlékeim ugyan elmosódtak már, de azt az érzést soha nem felejtem el, ami akkor öntött el, ha olyan ápolóhoz kerültem, aki mosolyával, türelmével és szeretetével nemcsak testi, hanem lelki könnycseppjeimet is eltörölte.
2000-ben, amikor a látásom romlani kezdett és az első daganatok megjelentek a testemben sorban jártuk a kórházakat, a gyerekosztályokat, onkológiákat, szemészeteket. A szombathelyi és a soproni élményeim között egyaránt őrzök olyan aranyporos momentumokat, amik a felém forduló orvosok, nővérek emberi és szakmai nagyságáról tanúskodnak. Amikor Budapestre kerültem a szüleimtől való elszakítottság kínzott a legjobban, és a teljes megvakulás, akkor feldolgozhatatlannak vélt ténye. Senkit és semmit nem ismertem, eleinte. Aztán ahogy teltek a hetek úgy költöztek be a szívembe sorban azok az ápolók, akik bár semmi különlegeset nem tettek (véleményük szerint csak végezték a feladatukat), ám közben észre sem vették, hogy gyógyították, nemcsak a testi, a lelki sebeimet is.
A kemoterápiák alkalmával elmondhatatlanul sokat jelentett a nővér jelenléte, akinek a szeretetét a mai napig őrzöm a szívemben. Mindig talált módot arra, hogy mosolyt csaljon a kopasz gyereksereg arcára. S ha csatát vesztett, mert az egyik kis kezelt végül ténylegesen angyallá vált, nem csüggedt, könnycseppjeiben élt tovább a remény, és a szeretet ereje.
2012-ben fantasztikus orvosokat, ápolókat, és egészségügyi dolgozókat ismertem meg, akik örökké bevésték magukat a lelkembe. Mert a fehér ruha viselése nem torzította el őket, nem váltak hatalmaskodókká, fennhéjázókká. Ellenkezőleg. Emberi nagyságuk emelte ki őket a sokaságból.
Az orvos, aki miközben életet próbált belém lehelni, nem csinált abból problémát, hogy alám rakjon egy ágytálat, amikor a negyvenes vérnyomásom hatására a bélrendszerem úgy döntött nem üzemel tovább.
A rezidens, aki egész nap az ágyam mellett állt, itatott, kísért és amikor a bódítószertől öntudatlanul kínomban kivert a veríték letörölgette azt az arcomról.
A doktornő, aki saját kezével csipkedett nekem össze egy zsemlét az intenzív osztályos jelenésem után, hogy néhány falattal közelebb kerülhessek a földi maradáshoz.
A nővér, aki lázterhes álmaimat végignézte, megállva az ágyam mellett, felitatva hol az izzadság, hol a könnycseppeket.
A takarítónő, aki élénkségével nemcsak tisztaságot, de vidámságot is hozott a kórterembe.
És a felsorolást tényleg napokon át folytathatnám. Hangokkal (hajnali klumpa szó, amit lefülelve már tudtam, jó napom lesz), illatokkal (tipikus aromák, amik idővel láthatatlan, de jól felismerhető azonosítókká változtak), ízekkel (a kórházi ünnepi kosztban felbukkant kakaós linzer, vagy házi bukta, esetleg egy éjszakai jó karéj zsíros kenyér) és milliónyi szívmozaikkal.
Amikor bekerültem a dialízis központba azt sem tudtam mi történik velem. Aztán idővel kitisztult a kép és megértettem, az akkor még felfoghatatlan tényt: a kezelésen múlik az életem.
Annyi csodálatos tárgyi és emberi emléket őrzök az elmúlt nyolc esztendőből. Egy örök barátságot elindító kendőt, ami az ideiglenes kanülömet teljesen eltakarta. Egy melegen rám boruló pulcsit, amikor a láztól békét nem ismerve rázkódott a testem. Egy zacskó gesztenyét, amit otthon megsütve gyerekkorom teleinek ízét-illatát idézhettem fel. Barátokat, akiket nem érdekelt a fehér ruha, akiket egyedül csak a lélek foglalkoztatott. Támogatókat, akik nem pusztán ellátták a feladatukat, hanem beletették minden mozdulatba, szóba és gondolatba önmagukat, ezzel különlegessé, megismételhetetlenné téve a közös pillanatokat. Életmentő, vérnyomást felpezsdítő kávékat, amiket gondos kezek, szeretettel teli szívek kotyogtattak pohárba tölthető formába.
Nincsen elegendő virtuális papír, amire feljegyezhetném mindazt a csodát, amit a hivatásukat végző ápolóktól, doktoroktól, egészségügyben munkálkodóktól kaptam és kapok. Miként egykor, úgy most is….
Most is, amikor a védvonalat ők alkotják, közöttünk és a vírus között. Ők, akik egészségüket kockáztatják a betegség elleni küzdelemben. S nem egyszer nemcsak veszélyeztetik, de fel is áldozzák azt. Feláldozzák önnön épségüket, biztonságukat a mi egészségünkért. Ez az az áldozat, amit sem megköszönni, sem meghálálni nem lehet. Ez az az elhívás bennük, mely égből fakad, ami Angyallá varázsolja őket, s aranyporral hinti be minden egyes mozdulatukat.
Az emberi nagyság, a felemelő alázat, az élet iránti tisztelet, és az önfeláldozás halhatatlan, győztes példaképei ők. Rajtuk, velük, s általuk velünk van az áldás!
Angyalok ők, emberbőrbe bújva. Szárnyaikkal hihetetlen korlátokat repülnek át, glóriájukkal lángcsóvaként mutatják az utat, s tetteik nyomán csillagok gyúlnak az égbolton: a remény, a hit, a szeretet csillagai, amik a legsötétebb éjszakát is bevilágítják!