Hajnalok hajnalán Szent Péter állati zajongásra ébredt. A mennyek kapuját egy vadul hápogó vadkacsa és egy bőszülten ordító oroszlán kettőse döngette. Mint kiderült a páratlan páros személyesen a Teremtőhöz érkezett. Szent Péter ugyan előadta, hogy hivatali ügyintézés hajnal hasadtán nincsen, de ez sem a totyogit sem a sörényest nem érdekelte. Így végül bebocsájtást nyertek, s előálltak nem mindennapi kérésükkel.
Mint kiderült, életgúnyát szeretnének cserélni. A vadkacsa arra vágyott, hogy büszke oroszlánként tengethesse napjait, míg – s tán ez volt a megdöbbentőbb -, az állatok királya kacsamesét kívánt írni magának. Furcsállotta a Teremtő ezt az egészet, de végül úgy döntött, ám legyen. Amen! Egy napra egymás bőrébe bújhatnak, aztán majd kiderül a folytatás.
A vadkacsa hirtelen riadt fel álmából. Egész teste elgémberedett, míg a nyakában úgy tűnt komplett sálarzenál gyűlt össze. Felkelt, hogy megrázza a tollait, de ekkor döbbent rá arra, hogy mindaz, amit képzelgésnek vélt a valóság. Mancsait emelgette, a hangját hallatta és végtelen örömöt érzett. Végre! Végre fenséges oroszlánként élvezheti a szavanna minden ajándékát.
Ezzel egy időben az oroszlán is tudatára ébredt, s megmozgatta színes tollakkal ékesített szárnyait. Nem tétovázott sokat, a levegőbe emelkedett, s táncolt a széllel. Végre a felhők fölött járhat, az egek urává válhat!
Őrült rohanás, bőszült ordítás, elégedett cicamosdás, légvitorlázás, szabadság, szárnycsapkodás. Mindketten élvezték a hőn áhított életet.
Ám ahogy telt az idő az oroszlánbőrbe bújt vadkacsának hiányozni kezdett a víz, az úszás. Próbált keresni egy tavat vagy folyót, de mint kiderült nagymacskaként alkalmatlan a lubickolásra. A sörénye úgy megszívta magát vízzel, hogy szinte a földig húzta tőle az orrát. Ugyan az oroszlánhölgyek körberajongták, de ő udvarlásra vágyott. És repülésre. Vállait fájósan húzogatta le-fel, mintha azt próbálgatná képes-e szárnyakként kiterjeszteni őket.
A tollkabátot húzott oroszlán sokáig vitorlázott fel, s alá, ám egyszer csak golyók szálltak el a feje mellett. Az állatok uralkodójaként soha nem tapasztalta meg, milyen érzés az, amikor vadásznak rá. De ekkor, zsigeréig hatolt a felismerés: nincsen biztonságban. Fedezékbe menekült, elbújt, s várta, hogy majd a kacsalányok megvigasztalják. Ám hamar nyilvánvalóvá vált, hogy hápiéknál más a felállás. Hirtelen honvágy fogta el. A nyaka reszketett terjedelmes koronája nélkül, a lábait ormótlannak és ügyetlennek érezte, s úgy feszegette hártyás ujjait, mintha abban bízna varázsütésre mancsokká változnak.
Egyikőjük sem találta meg önmagát vadonatúj bőrében. Rádöbbentek arra, hogy mennyi érték, kincs és talizmán rejlik eredeti létformájuk hétköznapiságba bújtatott köntösében. És hirtelen emésztő vágyat éreztek arra, hogy minden visszaálljon a rendes kerékvágásba. A Teremtő mosolyogva figyelte az átváltozást, s egyetlen gondolata nyomán megszüntette a kavarodást. A vadkacsatollak szárnyakhoz tapadva szálltak, míg az oroszlánszív macskatestben dobogott tovább. S már nemcsak az Úr látta, hogy a teremtés eredendően tökéletes.