Az Angyalok köztünk járnak. Glóriájukat zsebükbe rejtik, szárnyaikat kabátjuk alá csempészik, s csak a szívükből hulló aranypor árulkodik arról, hogy valójában égi küldöttek. Az Angyalok hétköznapi hősök, akik a barátaink, ismerőseink, sőt ismeretlenek bőrébe bújva segítenek minket: őszinte gesztusokkal, érintésekkel, szavakkal és tettekkel.
Az Angyali történetek hashtag alatt olyan emberekről írok, akik nélkül szegényebb lenne az életem, akik fényükkel megvilágították a sötétbe vesző ösvényemet, akik számomra hamisíthatatlan csodák. Mindannyian találkoztunk már velük! Ők a bizonyítékai annak, hogy az angyallá válás csupán egy döntés. Döntés, melyet bármikor, mi is meghozhatunk – aranyporral telehintve a világot.
Az állatok egytől-egyig tanítók. Tiszteletet, törődést, szeretetet oktatnak, de arra is rávilágítanak, hogy van helye a távolról szemlélésnek, a nyugodtan hagyásnak és annak, hogy az önzőség nem egyeztethető össze az állatvilág szeretetével.
Apró koromtól kezdve kutyára vágytam. Mindig is imádtam a négylábúakat. Nagymamáméknál több generációs Dingók ültették el bennem ezt a szeretetet (vidéken szokás volt ugyanazon a néven nevezni a sorban egymás után következő házőrzőket), míg Keresztszüleimnél Gömbi tacskó énjével, Foltos pedig labda-zsonglőr személyiségével fokozta tovább bennem a lelkesedést. Imádkoztam is kiskutyáért, sőt titokban a Jézuskának is megírtam, hogy nekem becsszóra nem kell más, soha ezután, csak egy hűséges, négylábú társ.
A szüleim, azonban teljesen jogosan kitartottak azon érvük mellett, hogy lakásba nem való eb. Így aztán csak az álmodozás és a szeretett szeretteim kutyáinak ölelgetése és szeretgetése maradt nekem.
Emlékszem, hogy óvodás koromban egy tündéri papagáj tette állatian széppé a mindennapjaimat. A hűtőszekrényünk felett terpeszkedett a kalitkája, ahonnan előszeretettel szórta ki a magokat, meg persze a tollakat. Ám hamar kiderült, hogy a családban többen is érzékenyek vagyunk a madártollra, így a csipogó csőrinek sajnos költöznie kellett.
Az első szívbe markoló tanítás, amit az állatvilág tartogatott a számomra pöttömként csípett el. A Nagymamámmal a játszótéren múlattuk az időt. Épp szedelőzködni kezdtünk, amikor észrevettem egy nagyon alacsonyan repülő kicsinyke madarat. Tán veréb lehetett. Szokatlanul közel repdesett a földhöz, s ahogy közelebb futottam hozzá láttam, hogy leginkább csak csapdos.
Gyermekként nem tudtam ezt mire vélni, pusztán a helyzetben rejlő lehetőséget fogtam fel: végre megsimogathatok egy édes kis szárnyast. Odarohantam hozzá, s mire a Nagymamám megszólalhatott volna már a markomba zártam a csöppséget.
A kicsinyke szív még párat vert, a ziháló lélegzetek megemelték a tenyereimet, majd minden elcsendesedett. A kis madár lelke pedig a fénybe távozott.
Meghalt. Döbbentem álltam a játszótéren és a sírás fojtogatott.
Megöltem. Én öltem meg. Ez volt az első, gyötrő reakcióm. Én tehetek mindenről. Ha nem fogom meg, ha nem tartom olyan szorosan, ha nem…
Önvádló gondolataimat, amiket gyermekekhez illő őszinteséggel és nyíltsággal hangosan is kimondtam Mamám szakította félbe. Megnyugtatott, hogy nem tehetek arról, ami történt. A piciny madárka alacsony röpte is azt mutatta, hogy nem volt egészséges. Nem én öltem meg, s legalább most nem egy bokor alján vagy a fű mélyében kell egyedül hevernie. Megadhatjuk neki a minden élőlénynek járó végtisztességet.
Ágakból, fűből, és levelekből fészekszerű sírt készítettem a drága kismadárnak és óvó szeretettel helyeztem bele a testét, messze a hangyáktól, bogaraktól. Titkon még abban is reménykedtem, hogy az anyukája vagy apukája majd megtalálja.
Kisírt szemekkel tértem haza, szótlanul fogva Mama kezét, örökre a lelkembe vésve a miniatűr teremtés lényét.
Ekkor tanultam meg, hogy az élővilág nem minden egyes tagját kell megfogni, megölelgetni, mert bár számomra ez a szeretet kifejezése, nekik halálos csapásá is válhat a közeledésem. Elegendő belegondolni abba, hogy mi történik azokkal az őzgidákkal, vagy éppen kismalacokkal, akiket óvatlanul a természetjárók megérintenek, megsimogatnak. A szülők az idegen, emberszagot érezve többé nem fogadják el és be kicsinyeiket, akik így halálra ítéltetnek. Az apró madárfiókákkal ugyanez a helyzet. S mégis hányszor árt az ember, szinte önkéntelenül azzal, hogy szeretni próbál, némileg önző módon, a saját eszközeivel.
Szeretni nemcsak egyféleképpen lehet, ezt is megértettem ebből az esetből.
A következő állati élményem kiscicákhoz kötődik. Belvárosi, társasházi lakásunknak van egy zsebkendőnyi udvara. Ebben a némileg elburjánzott kertben egykor kóbor macskák garmada grasszált. Etettük is őket nagy lelkesen, de közelebb nem kerülhettünk hozzájuk, mert tényleg vadak voltak. Ám egyszer két alomnyi kiscicával ajándékoztak meg minket. Több, mint tíz édes nyávogi költözött be az udvarunkra. Hólabda is közöttük volt, az a hófehér kis kandúr, aki évekkel később igazi fenegyerekké vált a környéken. Az összes cicát elneveztem, és figyeltem őket.
A születésük után alig pár órával a szomszédos kertből, ahova szintén átjártak, átmásztak sírásra lettem figyelmes. Kinéztem az ablakon és amit láttam az a mai napig összeszorítja a szívemet.
A szomszéd kertben az egyik cica holtan hevert. Irtózatosan sokan voltak testvérek, valószínűleg ő túlságosan gyengén jött a világra, s pár órával a megszületése után elhagyta a földi létet.
A halott kiscica körül fel-alá járkáltak a testvérei, akik bökdösték, mellé feküdtek, az orrukkal próbálták felkelteni és sírtak. Soha ilyet még nem láttam és valami addig nem tapasztalt mély gyász és szeretet elegye töltötte ki a szívemet. Akkor még nem ismertem a veszteség érzését, de néhány évvel később, Nagymamám halálakor már pontosan tudtam mit jelent az, félszívvel utánahalni eltávozott szerettünknek.
Az esztendők teltek, én pedig szépen-lassan cseperedtem, de azt a vágyamat nem adtam fel, hogy valamilyen háziállatom legyen. Bármilyen. Akármilyen.
Az iskolában tartott hörcsögök nem egyszer haraptak meg, szóval őket nem kedveltem. Az utcánkban akkor is, akárcsak most egy kisállat kereskedés hívogatott, tárt ajtajával. Iskolából hazamenet mindig kistányér szemekkel néztem az akváriumok színes-érdekes lakóit, a terráriumok népes tagjait, és egyáltalán az állati sereglet bármilyen képviselője érdekelt.
Addig-addig nyöszörögtem itthon, míg a szüleim elhatározásra jutottak: teknőcökkel gazdagodhat az életünk. Eleinte egy teknősbékával számoltunk, de Édesapám már-már felháborodva mondta, hogy nehogy egyedül érezze magát szegény, legyenek inkább ketten.
Soha nem felejtem el azt a péntek délutánt, amikor Anyut megvártam munka után, és mentünk a boltba. Vettünk akváriumot, szigetet, vízmelegítőt, kavicsot, játékot, eleséget és persze két, aprócska, egy miniatűr fagyis dobozban kepesztő teknőcöt.
Hogy hívjuk őket? Anyu gyermekkorában találkozott egy görög teknőssel, akit Charlie-nak hívtak, így aztán egyikőjük megnyerte magának szárazföldi rokona keresztelőjét. A másikat pedig Pötyinek neveztem el.
Hamar megszerettük őket. Sokan úgy vélik ezek a páncélos jószágok sok érzelmet nem fejeznek ki. Ez, azonban vaskos tévedés.
Engedték, hogy a kis fejüket megsimogassuk. Még a szemüket is behunyták, ha kényeztettük őket. Imádták a fürdetést, amikor a kádban a meleg vízsugár alatt ácsoroghattak.
Az etetés szent és sérthetetlen szertartássá vált. Kedvenc elemózsiáikat a szárított hangyatojást és halat úgy tüntették el, mintha ott sem lettek volna.
Az egyik leginkább szívszorító élményünk egy kórházban tartózkodásomhoz kapcsolódik. Két hétre bent fogtak Budapesten az Amerikai úton. A szüleim kétnaponta jártak hozzám látogatóba. Mindig megkérdeztem mi van Pötyivel és Charlie-val. Anyu elmondása szerint minden rendben, de a kedvük nem volt a régi. Hiányzol nekik – most is emlékszem arra, hogy milyen szeretet öntött el eme szavak hallatán.
A legnagyobb meglepetés akkor ért, amikor végre hazatértem.
Beléptem a szobába, és ahogy megpillantottak szinte hullámzó tengerré varázsolták az akkor már nem kis méretű akváriumot. Úgy lubickoltak, fel-alá, mintha ki akarnának ugrani és mindenhova követtek vízi lehetőségeikhez mérten. Az örömüket még a vak is láthatta, szó szerint.
Mesterekként világítottak rá arra az igazságra, hogy a szeretet egyetemes, és éppen ezért összeköt bennünket. Csodálatos barátaim voltak, mindaddig míg létükkel megszépítették a mindennapjainkat. Charlie váratlanul halt meg, és Pötyit végül a magány vitte el. Valóban nem akart egyedül élni.
Tavaly egy kedves barátnőm papagája vett le teljesen a lábamról. Valamiért nagyon megtetszettem neki és elkezdett gyakorlatilag udvarolni. Szépen, csendben mondta a magáét miközben oda-oda bökött, óvatosan az ujjbegyemnek. Én pedig addig-addig csalogattam őt, míg ki tudtam venni a kalitkából. Csipike ennek örömére a vállamra szállt és onnan nézelődött. De még azt is megengedte, hogy megsimogassam a tollait, pedig tudható róla, hogy ezt nem igazán csípi. A kis szívverését is tisztán éreztem, ahogy a markomba fogtam olyan gyengéden, mintha csak egy hímes tojást tartanék az ujjaim között. A bizalmába fogadott, ám ez a bizalom törékeny tünemény. Ha bármikor visszaélnék a felém tanúsított nyitottságával, akkor végleg megszakadna a csoda. Nincs több esély, új lap és második, harmadik kör.
Csipike arra oktatott, hogy adjak hálát a bizalomért, a szeretetért és hogy becsüljem meg ezeket az értékeket, mert nem feltétlenül maguktól értetődőek és automatikusak. Ki kell őket érdemelni.
Biciklizés közben számtalanszor találkozunk az élővilág különböző tagjaival: őzikékkel, rókákkal, nyuszikkal és milliónyi madárfajtával. A törődés, a szeretet ezernyi megnyilvánulásán keresztül bizonyítják, hogy az “állat”, mint megnevezés, mint jelző egyáltalán nem sértő, sőt. Tiszteletre és becsületre méltó.
A kutyákról külön oldalak százait tudnám megtölteni, így bele sem kezdek abba mi mindent köszönhetek nekik.
És hogy mi a helyzet Lilivel?
Róla egy könyv sem képes eleget mesélni, elárulni.
A lelkem másik fele. Ő az, aki önállóságra nevelt, aki elindított az életben, aki mellett felnőttem és aki nemcsak a hegyekre, hanem a völgyekbe is elkísért.
Ő a mesterem, a tanítóm, az Angyalom. S ahogy telik az idő, ahogy az öregedés jótékony köntösként borul rá, úgy fogynak a szavaim, a mondataim. Úgy válnak egyre elégtelenebbé a kifejezéseim, mert nyelvi eszközökkel egyre kevésbé vagyok képes elmondani és kinyilatkoztatni mindazt, ami a lelkemben megfogan.
Egy biztos. Minél nagyobb alázattal, tisztelettel és odafordulással járom a természet útjait, még a betondzsungelben is rám találnak az állati tanítók, akik nem akarnak semmit sem közvetíteni, nem akarnak prédikálni, egyszerűen csak élnek, s ezáltal mutatnak példát. Példát a szeretetről, a hűségről, az odaadásról, a kitartásról, s oly sok minden másról.