Az ember hajlamos olykor elmerülni az álmaiban. Van, aki egy nyaralás képeit csalja elméje mozivásznára, van, aki a természetbe repül pár pillanat alatt és van, aki bele se mélyed abba, hogy „de jó lenne ha”.
Hogy én miről álmodok? Gondolom első körben mindenki az egészségre tippel. Igen, tény, hogy fontos faktora lenne ez az életemnek. De ha másra nem is lehetek büszke (hiszen se topmodell nem vagyok, se nagy gondolkodó, de még élsportoló sem) arra igen, hogy alkalmazkodni azt nagyon tudok. Épp a minap kaptam magam azon, hogy már nem zavar a helyzetem annyira, mint régen.
(Persze az orrvérzéstől pl. nagyon örülnék, ha megszabadulhatnék végre, mert nagyon meg tudja keseríteni az életemet, nincs házi praktika, ami segíthetne rajta…)
A vakságot nem adnám, mert Lilit nem adom, semmiért sem. Ő az életem és a sors így rendelte mellém és azt hiszem, ez így van rendjén. Sokszor mondtam már és talán még többször fogom emlegetni a következő mondatot: „Liliért érdemes volt megvakulni.” – s ezt szívből így gondolom.
Persze jó lenne látni. Sokszor elképzelem, hogy kapok egy órát. Csak hatvan percet. Vajon mit kezdenék abban az időben? Hova futnék? Mit akarnék belevésni örökre az emlékezetembe? Mit akarnék ráégetni az íriszemre?
Először is megnézném Anyukámat. Azt az embert, akinek köszönhetem mindenemet. Aki a tenyerén hordoz, aki életre hívott és aki életben tart, segít, ápol, támogat. Azt a nőt, aki az örök példaképem, aki a küzdés nagymestere, aki az én Édesanyám. Beleégetném örökre az arca vonalait az emlékezetembe, hogy soha, soha ne felejtsem el. Aztán odarohannék Lilihez és belenéznék a szemébe. Belenéznék és megpróbálnám neki szavak nélkül megmutatni mindazt, amit iránta érzek. A hálámat, a szeretetemet, mindenemet. Csak egy szemvillanással, de tudom neki mindennél többet jelentene. Aztán elméláznék karamell orrán, hófehér szőrén, a kis, bökős bajszán, bársony fülein. És újra csak a szemébe néznék és látnám, amit érzek…
Ezután megpróbálnám mindazon embereket megnézni, fényképeken át, akik fontosak nekem. Biztos ledöbbennék azon, hogy mennyire másképp képzeltem mindent és mosolyognék saját magamon. Aztán a kezembe fognék egy könyvet. Kinyitnám és a szavak erdejében, eltévednék…mert nagyon tud hiányozni a könyv a kezemből, a sorok a szememből és a varázsa az életemből.
Aztán végignézném a színeket. Piros, fekete, fehér, lila, kék. Amiket most már néha keverek, újra felidézném. Megnézném az eget és elmerülnék csodálatos kékségében, aztán megpillantanék egy cinegét, aki épp a madáretetőből eszik és úgy érezném: nincs ennél szebb. Rápillantanék az órámra és látnám: már csak öt perc.
Óvatosan lopakodnék elképzeléseim utolsó helyszínére. Két perc is eltelne, mire odaérnék és még egy, mert hezitálnék. Aztán nagy levegő és belenéznék a tükörbe.
Utoljára 2001-ben láttam magam. Vajon felismerném a vonásaimat? Vajon meglepődnék? Vajon mennyire nőttem fel? Egyáltalán elégedett lennék? Vagy meghatott? És két perc bámulás után, egészen biztosan azt mondanám: igen, ez én vagyok – s a sötétség újra mindent magába rejtene.
Lili érkezése előtt milliószor gondoltam erre. Amióta mellettem van csak ritkán jut ez eszembe.
A legtöbb ember következő gondolata a gazdagság lenne. Ki ne álmodna milliókról, pénzről, csillogásról?
Azt elismerem, hogy a pénz valóban álmaim tárgya. De nem akarok gazdag lenni, sőt csillogni sem szeretnék. Én szeretem azt a két gatyámat és négy felsőmet, ami van. Nem kéne még harminc. Nem kellenének felesleges dolgok. De az anyagi biztonságra minden nap, minden percében vágyom. Sokszor érzem borzasztóan igazságtalannak, hogy a boltban el kell azon gondolkodnom, hogy az a lekváros táska még belefér? Hogy a madaraknak tudok venni még egy zacskó magot? Hogy Lilinek ugye jut még egy disznófül?
Soha nem voltam még olyan helyzetben, hogy úgy vásároltam volna, hogy ne néztem volna a pénzt. Mert muszáj, mert nagyon kevésből kell éljünk. El sem tudom képzelni milyen lehet az, amikor gondolkodás nélkül megy el valaki vásárolni. És ha ott hagy pár ezer forintot, akkor az nem hiányzik neki.
Édesanyám rengeteget dolgozik és mégis a legminimálisabb összegből kell élnünk. Sokszor ez óriási teher. Se Anyu, se én nem vagyunk nagyravágyóak. Hogyha lenne mit a tejbe aprítani a száraz kenyéren kívül, akkor sem költekeznénk, csak félreraknánk. Egy-két dolgot kicserélnénk a lakásban és elmennénk sütizni. Ennyi. A többi pedig fialna.
Mert továbbra sem vágyunk nagyra, csak a biztonságra. Idén még kevesebből kell élnünk, mint eddig. Sajnos a suliban a szociális támogatást sem kaptam meg, bár azt gondoltam én eléggé rászoruló vagyok, ezek szerint mégsem.
Nincs ezzel baj, mert sokan élnek a kút mélyén, de ha már álmok, akkor őszintén be kell vallanom: szeretnék egyszer nyerni a lottón. Szeretnék abból rákkutatásra költeni, a művesére, a kórházra. Szeretném odaadni nagy részét a csepeli kutyasulinak, hogy a csoda továbbélhessen. Szeretném az ismerőseim, barátaim életét megkönnyíteni és végül: szeretném, hogyha nem kéne a lekváros táskán elmélázni.
Aztán szoktam merengni egy jobb világról. Ez nagyon bárgyún hangzik, de így igaz. Sokszor mélázok azon, hogy milyen jó lenne, ha az emberek nem bántanák egymást, ha a tisztelet és odaadás nem elvárás, hanem alap lenne. Ha a szeretet nem csoda, hanem fűszer formájában létezne, amiből mindenki szór élete ételeibe. Ha sokkal kevesebb gonoszság lenne és lényegesen több boldogság…
Amikor ezen gondolkodom egy pillanatra elhiszem, hogy egy fecske is csinálhat nyarat. Lehet, hogy csak egyszer egy méteres helyen, de csinálhat. És én igyekszem mindenkit tisztelni, szeretni, mert ilyenkor látom, hogy mennyi rendes ember él mégis a világon. Ha mosolyt küldök, mosolyt kapok és ez a lényeg.
Az álmodozás mindannyiunk életének a része – szerintem ezzel nem tévedek nagyot. Van, aki kisebb dolgokkal is beéri és van, aki a Holdig re pülne. Egy biztos nem szabad feladni a reményt, mert hátha egyszer az álmok valóra válnak.