Egyszer volt, hol nem volt, egy kicsi lány arról álmodozott, hogy az otthonában az égig érő fa lépcsői vezetnek fel az emeletre. Szülei éppen felújították a házukat, s mindent megtettek azért, hogy a családi elképzelések végül valóság képében jelenjenek meg. De gyermekük vágyát egyszerűen nem tudták miként válthatnák valóra?
Az édesapa számtalan mesterembert hívott el a készülő fészkükbe, ahol ők megmutatták, a helyzetet hogyan oldanák meg. A kislány tisztelettel figyelte az igyekezetüket, ám amikor előkerültek a tervek, szomorúan rázta meg a fejét. Az égig érő falépcső úgy tűnt örökké az álmok birodalmában reked.
Míg nem egy napon az édesanya izgatottan tért haza. Hírét hallotta aznap egy asztalos mesternek, aki mind közül a legkülönlegesebb. Akik jól ismerik úgy mondják, hogy fiával az oldalán úgy formálja a fát, mintha csak tésztát gyúrna, s az, engedelmeskedik neki. A jóhíre sokszorosan megelőzi.
Az édesapa nem volt rest, azonnal otthonába kérte a híres-neves asztalos mestert.
A kislány épp az udvaron játszott: tündérekkel és manókkal társalgott, amikor a várva-várt vendég megérkezett.
Arcára a bölcs idő rajzolt nevető szarkalábakat, s tekintetéből a végtelen, örök jóság fénye áradt. Hatalmas, munkában megedzett kezei hasonlítottak a fák erezett ágaihoz. Erő, tudás, és alázat pulzált minden mozdulatából.
A kislány ekkor már érezte, hogy az álma valóra válhat végre. Mert nem egy szakember áll előtte, hanem egy teremtő lélek, aki nemcsak cselekszik, hanem érez.
De nem pusztán önnön érzéseivel rezonál, hanem a fával is, amit tisztel, szeret, ismer és éppen ezért lélekkel, örömmel munkál.
Így ad életet minden egyes mesterművének. Így változott át az egyszerű falépcső égig érő alkotássá, mert hit, remény és szeretet elegye költözött belé, amit Miklós mester, szíve dobbanásaival, s kezei szorgoskodásával a világra hozott.
S azokon a lépcsőfokokon, azóta is a boldogság, a vidámság, a felszabadultság szele nyargal fel, s alá. Mert a fában ott van maga az élet, amit csak egy igazi lélek teremthetett meg.