Az intenzív osztály kórtermeiből hol halkabb, hol hangosabb csipogás, sípolás hallatszott. Az erős fertőtlenítő szag, az összetéveszthetetlen neszezés külön-külön is félreérthetetlen jelét adta a megmásíthatatlan ténynek: itt a küzdés iskolájának tanórái zajlanak. Persze az jó kérdés, hogy ki a tanító és ki a tanár?
Miért nem kapcsolod be a tévét? Az elsuttogott érdeklődés gyengéd szavai az egyik, gépek sípolásától hangos teremből szűrődtek ki. A válasz hangtalanul, láthatóan érkezett: “Mert egy gondolatra figyelek. Arra, hogy meggyógyulok és hazamegyek, hozzátok!”
Egy gondolat. Vajon a mi fejünkben milyen feltevések cikáznak nap, mint nap? Mire fókuszálunk?
Az emlékek nem arra valóak, hogy kárhozatba sodorjuk magunkat, hogy a lelkiismeret furdalás vagy más, negatív érzelem vegye át szívünkben a hatalmat. Az emlékek szívtűzőrzők, melyek akkor is égig emelik a szeretet lángját, amikor az aktuális pillanatok esőcseppjei eloltani készülnek azt.
Egy gondolat. Ki az, aki irányíthatja elménk vad lovát, mely betöretlenül száguldozik, nyihog és ágaskodik bennünk?
Egy gondolat. Csak mi vagyunk azok, akik meghúzhatjuk a gyeplőt és alázatos szeretettel, türelemmel a jó irányba fordíthatjuk gondolatörvényeink vágtázó áramlását.
Egy gondolat. Itt és most. Egyetlen pillanat létezik, ez, a mostani. Ami elmúlt, már nincs többé. Nem foghatjuk meg, nem változtathatunk rajta. A múltban való turkálás olyan, mintha egy ehetetlen falatot gyűrnénk le újra és újra a torkunkon, mondván hátha idővel jobb lesz. De ami volt, az elmúlt, s nem áll módunkban módosítani rajta, ahogy az elrontott fogás sem varázsolható ínycsiklandozóvá.
Egy gondolat. Mennyire látjuk meg a pillanatban rejlő értéket? Sokan hallva az “itt és most” bölcsességet azonnal a kifogás-tarisznyájukhoz nyúlnak, mondván: akkor nincsen értelme a tervezgetésnek, a jövő építésének? Carpediem és ennyi? Persze, hogy nem!
Egy gondolat. A jövőbe vetett hit fontos. Az előttünk álló kikötők megtervezése valódi léteszencia. Ám mindannak, ami előttünk áll, és mindaz, ami ránk vár, ami felé próbáljuk kormányozni háladikunk siklását, kizárólag akkor nyerhet értelmet, akkor válhat valódi kincsé, talizmánná, ha megtanuljuk értékelni, szeretni ezt a pillanatot. Ha megtanuljuk meglátni a legnagyobb sötétség mélyén pislákoló fénypászmát. Ha hajlandóak vagyunk zablát kötni ijesztően prüszkölő gondolataink hátasára, és a kezünkbe véve a kengyelt elvágtatni abba az irányba, ahol a túlélés, a remény, a szeretet, az áldás, az alázat és az elengedés soha ki nem hunyó lángja ragyog: önnön szívünk legmélyén.