Vannak kifejezések az életünkben, amik elcsépeltté, megrágottá, sőt alaposan félreértetté váltak.
A számtalan példa közül az egyik jelentőségteljes fogalom, ami sokszor, mint jó tanács is felmerül a beszélgetéseinkben, az elengedés.
Olyannyira kiéleződött ezzel az egyszerű, nagyszerű szóval a kapcsolatunk, hogyha a legtöbben meghallják, vagy magukból kikelve közlik, hogy már megint ez a (ide tetszés szerint bármilyen degradáló jelző beilleszthető) okoskodás, vagy megrándítják a vállukat lemondóan, hogy ismét a haszontalanságok tárházának egy jeles lakójával találkoztak.
Ideje, hogy kicsit rendet rakjunk az elengedés portája körül, mert attól még, hogy számos magyarázat-réteg rakódott rá, a por alatt ott a lényeg.
A probléma ott kezdődik, hogy az elengedés szinonimájaként az elhessegetés, az elnyomás stb. kerültek be a köztudatba. Ezek, azonban helytelen asszociációk.
Mi történik akkor, amikor valamilyen érzelmi hatás ér minket? Feltör bennünk a megbántottság, a harag vagy a fájdalom?
Az elhessegetés azt jelenti a gyakorlatban, hogy gyorsan-hamar eltereljük a figyelmünket, csinálunk valamit, ami leköti az energiáinkat és közben jó mélyre ássuk a felbuggyanni vágyó érzelem cunamit. Ezzel a megküzdési metódussal egyetlen egy súlyos probléma van: visszaüt. Mégpedig ezerszeresen. Az, amit lenyelünk, elfolytunk magunkban méregként átjárja a testünket, és idővel, szó szerint megbetegíthet minket.
De mi van azokkal az emberekkel, akik korlátok nélkül át és kiélik az érzelmi rohamaikat?
Ők azok, akik ordítanak, mint a fába szorult féreg, fröcsögnek, mindenre és mindenkire, csapkodnak, rugdosnak hol fizikailag, hol lelkileg, azaz a testüket teljesen az érzelem vágtató lovaként élik meg. Látszólag ez egy kiváló stratégia, hiszen kiadják magukból mindazt a feszültséget, amik elnyomva komoly károkat okozhatnának bennük.
Ám ez egy, a környezetet mérgező reakcióözön, aminek se eleje, se vége. Sőt még csak konklúzióval sem zárulhat a történet, mert ha a ventiláló nem is sérül, akire kivetíti a dühét az minden bizonnyal begyűjt néhány mentális nyaklevest.
Ha valaki mindezt a természet lágy ölén, a pusztaság közepén oldja meg, akkor azt mondhatnánk, hogy minden rendben, hiszen ezzel senkit sem bánt. Legfeljebb az élővilág rezdül össze az ordítás hallatán, de aztán minden szépen elcsendesedik.
Igen ám, de mi zajlik valójában belül, amikor egy ilyen féktelen érzelemkitörés átveszi a test felett az irányítást?
A gondolatok száguldoznak, és olyan elmeképeket hoznak be, melyek gyakorlatilag olajcseppek a tűzre.
Hasonlóan nyuszika és a fűnyíró esetéhez, addig hergelnek minket a gondolataink, amíg szinte túlcsordul lelkünkben a feszültség.
Ez roppantul káros folyamat, mert teljesen feleslegesen rontjuk tovább a helyzetet, ráadásul önnön gondolatkezünkkel dobunk rá perzselő tüzünkre újabb és újabb érzelemlángokat szító fahasábokat.
A tűz pedig előbb-utóbb mindent elemészt, minket is beleértve.
Az elengedés, mint megoldás valahol itt lép a képbe.
Az nem jó út, ha elfolytjuk a bennünk feltörő, képződő érzéseket. Az sem járható ösvény, ha leordítjuk a fél világot. Pláne, hogy olykor az adott pillanatban semmiféle lehetőség nincsen az érzelmek feldolgozására, mert cselekedni, tenni, menni kell. Ám amikor nyugalomba kerülünk igenis szembe kell néznünk mindazzal az érzettel, mely lecsapódott a szívünkben.
Hogy miként tehetjük ezt meg?
Úgy, hogyha átadjuk magunkat az adott érzésnek. Hagyjuk, hogy szívünk-lelkünk megteljen vele, sőt engedjük, hogy a testünk minden zsigerében ott pulzáljon.
Viszont a gondolatainkat lecsillapítjuk, nem hagyjuk a hergelő folyamatok beindulását. Egyszerűen megengedjük azt, hogy az, ami van, legyen.
Ez olykor könnyekkel jár, nem egyszer türelmetlenségig fokozódó rossz közérzettel, hiszen nem könnyű a fájdalmat, a dühöt, a haragot így, vegytiszta formájában megélni.
De ha ezt megengedjük, és nem hergeljük bele magunkat, csak éljük az adott érzelmet, akkor az idővel gyengülni kezd. Mi pedig miután elfogadtuk a jelenlétét, megtapasztaltuk annak erejét egy mély levegő kíséretében eldönthetjük, hogy az elengedésre szavazunk.
Beszívjuk a levegőt, és miközben kifújjuk a tüdőnkből engedjük, hogy az érzelem is tovaszálljon belőlünk.
Leírva mindez úgy tűnhet, mint valami csillámpónis rózsaszín pamacsfelhős cuki-muki virágfesztivál. De talán mondanom sem kell, mindez inkább a Golgotára vezető úthoz hasonlít.
Egy-egy érzelem nem egyszer újra és újra felbukkan, tehát konkrétan időben sem egy perc műve a végleges elengedés. Viszont ez a technika működik, mégpedig annak az egyszerű, örök érvényű léttörvénynek az értelmében, hogy ami van, az van. Engedem, hogy legyen, ezáltal megszüntetem a szenvedést okozó ellenállást.
De vigyázat! Önsajnálatra, és sajnáltatásra hajlamos emberek belecsúszhatnak abba a gondolattársításba, hogy akkor egész nap mentálisan ér fetrengeni a kínzó érzelmek mocsarában.
Nem, nem ér.
Ér rosszul lenni. Ér sírni. Ér átadni magunkat és belemerülni az adott érzetbe.
De nem ér tovább szítani a tüzet, nem ér gondolat-fahasábokkal égig növeszteni a lángot, azaz nem ér az önsorsrontás.
Nekem rengeteget segített és segít ez, a David R. Hawkins által is oly sokat emlegetett technika. Ekhart Tolle is erről beszél, amikor előadásaiban és műveiben a “fájdalomtestet”, mint fogalmat említi.
Ha a tűzre olajat öntünk az fellángol. Épp ezért sem az elnyomás, sem a küzdés nem segít. Viszont ha képesek vagyunk átadni magunkat annak, ami éppen van, zajlik bennünk anélkül, hogy a gondolatainkon keresztül végül az önsajnáltatás mocsarába pottyannánk, akkor az elengedés csodájának hála önmagunkat gyógyító, ezáltal a környezetünket is pozitívan érintő eszközzel gazdagodhatunk.