A legkínzóbb, s egyben legtöbbeket fogva tartó illúzió az elkülönültség képzete. Az elgondolás, miszerint vagyunk mi, és vannak ők. Vagyunk mi, és van a természet. Vagyunk mi, és vannak az élőlények. Szóval mi nem vagyunk egyek, nem alkotunk egységet, s tulajdonképpen azon kívül, hogy ugyanazon bolygón leledzünk az ég világon semmi közünk sincsen egymáshoz. Néha keresztezzük egymás útját. Néha összeházasodunk ezzel-azzal, néha megsimogatunk egy-egy cukiságot, néha megölelgetünk pár fát, mert az divat meg különben is, de ennyi.
Hogy ez sivár? Igen az! Hogy ez túlzás? Bárcsak az lenne! De a tapasztalat ennek az ellenkezőjét mutatja. S pont ez az, ami a szenvedéseink kilencven százalékát okozza. Mert azt hisszük, hogy a másikkal, a másokkal bármit megtehetünk. Mert ők nem mi vagyunk. Ám valójában ennek éppen az ellenkezője az igaz.
Ugyanazon fény ragyog mindannyiunkban. Ember nem embernek farkasa, hanem test és lélektársa. A kis és nagyállatok nem az emberek játszótársai és haszonhajtói, hanem egymás testvérei, tisztelői. Az emberek a természetnek, a bolygónak nem használói, hanem áldói, akik hálát zengenek adományaikért, melyeket szívből, életpéldájukon keresztül megbecsülnek.
Pontosabban ennek így kellene lennie. Akkor nem szakadna az emberiség csoportokra. Nem nyerhetne teret és helyet a nemi identitást, bőrszínt és egyéb ki tudja milyen jellemzőt kardélre hányó kiközösítés. A történelem nem ismételhetné oly fájdalmasan önmagát. S az emberiség nem hinné el gőgjében, hogy a Föld és minden élő ura, parancsolója. Mert a bolygónk nem holmi élettelen kőtömb, ami pusztán cél nélkül kering a légüres térben, engedelmeskedve a Newtoni fizika törvényeinek. Mert a Föld épp úgy nemcsak anyag, miként mi sem csupán testek, matériák vagyunk.
Sohasem késő felébredni abból a rémálomból, amit idáig sokan a valóságukként kezeltek. Sohasem késő felfedezni az egység fényét, csodáját, az összetartozás örömét és tisztelni a lét végtelen számú kifejeződését!