Az út a csillagbölcsőn át vezet

Átadni az átadhatatlant. Egyre inkább úgy érzem, ez az én misszióm. Nem édes teher ez, nem pihe-puha kipárnázott kereszt. Vág, csíp, feszít, mar. Mert sokszor olyan érzésem van, mintha nem egy nyelvet beszélnék azokkal, akikkel kommunikálok. Tökéletlennek tűnnek a szavaim, s interpretálhatatlannak a tapasztalásaim.

Néha eljutok arra a pontra, ahol a némaság tűnik az egyetlen jó megoldásnak. A csendes mosolygás. Főhajtás. Mert van olyan, hogy a szavak nélküli támasznyújtás az egyetlen egy jó és cselekvő tett.

Osztani az észt nem tudom, sőt nem akarom. Azért sem, mert nem érzem rá magam méltónak, alkalmasnak. De átadni a tudást, ami bennem gyökeret vert, ami az elhajigált lélek-kavicsaimból gyémántot csiholt, nos mindennél jobban vonzz. De élem és érzem, ez néha túl nagy falat.

Nem azért, mert ha kiállok a térre, akkor óhatatlanul lesznek akik megdobálnak.

Nem azért, mert ha elmondom a történetemet, akkor a kényszerzubbonyok is előkerülnek a zsákokból.

 

Nem azért, mert a nem egy nyelvet beszélés, a nem megértés végül kapcsolatok széteséséhez vezethet.

Hanem azért, mert minden igyekezetem, kézzel-lábbal mutogatásom ellenére nem megy át, amit a lelkem súg. Ordíthatok is, akkor sem változik semmi. Nem magam miatt fontos, hogy az üzenet célba érjen. A többiekért, akikért tehetnék. Ám a csatorna vagyis én mégsem mindig megfelelő közvetítő erő. Vagy ez így van jól? S mindig minden pont időben történik? Végül az éretlen gyümölcs is beérik?

A kétségek halk malmoként őrölnek.

Pontosabban őröltek, mert ahogy a búzaszemek megtörnek és finom porrá nemesülnek a nyomás alatt, úgy bennem is átalakult a kép, s megváltozott a táj.

Rájöttem arra, hogy vagyok, aki vagyok. Ha ezt eltitkolom, elrejtem, véka alá dugdosom, akkor önmagamat is meghazudtolom.

Nem néztek eddig is bolondnak a jókedvem miatt?

Nem tartottak őrültnek a vagányságomért vagy éppen a csendbe kiáltó harsányságomért?

Dehogynem.

Akkor most mi változott?

Rádöbbentem arra, hogy semmi.

A nyelvezetem módosul, a gondolataim finomodnak, az elképzeléseim változnak. Ahogy én magam is. S büszke vagyok erre a formálódásra, mert az út maga a cél.

Nap, mint nap felismerésekkel, tanításokkal gazdagodom.

Hol a csendet tanulom meg értékelni, hol az égig zengő harsogást.

Megtanultam, hogy vannak helyzetek, amikor a legnagyobb jószándék és jóindulat sem segíthet a szavak, ösztönző, inspiráló tettek révén.

Megtanultam, hogy a fuldokló csak akkor menekíthető ki a mély vízből, ha abbahagyja a csapkodást, hadonászást és megengedi a segítést. Ellenkező esetben áldozat és segítő egyaránt elvész.

Megtanultam, hogy a dühös, kiábrándult, megkeseredett emberek ideiglenesen lelki-süketek, sőt. Nem hogy nem hallják meg a szeretet táplálta szívhangok harmóniáját, hanem kakofóniának értelmezik azt, zajként, neszként hessegetve el maguktól. Sebeznek, rúgnak, kapálnak, s azt ütik, aki számukra a leggyűlöletesebb, mert boldogabb, kiegyensúlyozottabb náluk. Azaz tükröt mutat. Persze ezt nem vallanák be soha, de tetteik erre utalnak.

Megtanultam, hogy a tudatosság hiányában leélt élet olyan, mintha végigaludnánk a napjainkat, s öntudatlan révületben botorkálnánk el egyik pontból a másikba. Halál ez, fizikai elmúlás nélkül.

Megtanultam, hogy a saját értékrendemet, a számomra fontos elveket önmagam felé kell elsősorban fordítanom, s bármennyire is nagy a kísértés, nem a környezetem irányába. Másoktól nem várhatom el ugyanazt, amit magamtól. S nem azért, mert bárki jó vagy jobb a másiknál. Hanem azért, mert mindannyian különbözőek vagyunk.

Jobb a levendula a rózsánál vagy a tölgy a bükknél? Nem, csak másabb.

Végül megtanultam, hogy a hallgatás ugyan megakadályozza a beszédet, de nem gátolhatja meg a hangtalan, de értékes tetteket.

A fényt keresem, a fényt ölelem, a fényt meglelem, a fényt éltetem. A fényt, ami mindenkiben ott ragyog, ami egységet kovácsol, s amit akkor is látok, érzek, ha a többség szerint a sötétség az úr!