Normal
0
21
false
false
false
MicrosoftInternetExplorer4
/* Style Definitions */
table.MsoNormalTable
{mso-style-name:”Normál táblázat”;
mso-tstyle-rowband-size:0;
mso-tstyle-colband-size:0;
mso-style-noshow:yes;
mso-style-parent:””;
mso-padding-alt:0cm 5.4pt 0cm 5.4pt;
mso-para-margin:0cm;
mso-para-margin-bottom:.0001pt;
mso-pagination:widow-orphan;
font-size:10.0pt;
font-family:”Times New Roman”;
mso-ansi-language:#0400;
mso-fareast-language:#0400;
mso-bidi-language:#0400;}
Képzeljünk el egy hidat. Egy régi rozoga hidat. Óriási szakadék felett ível át, egyetlen útként. Nincs más megoldás, át kell rajta menni, de a deszkái lyukasak, kapaszkodó nincs és úgy tűnik, hogyha súly éri leszakad és a mélybe zuhanunk. Akkor mi lehet még a megoldás? Ha úgyis a mélybe esnénk, tán nem könnyebb önként beleugrani? S vajon melyikhez kell nagyobb bátorság?
Sokszor hallom, hogy különböző tetteket „bátorsággal” címkéznek. Micsoda bátor vagy, hogy nem veszed be a gyógyszereidet vagy például ez igen, nem tartod be az előírásokat és még nem buktál le, bátor vagy…
De ez tényleg bátorság vagy csak ön – és forrófejűség keveréke?
Sokáig én is tévedésben éltem. Az életemnek volt egy időszaka, amikor tudtam a betegségemről, arról, hogy jelen van a szervezetemben, de úgy gondoltam: nem törődök vele. Nem számít, említésre sem érdemes. Akkor úgy éreztem, ehhez bátorság kell. Hiszen el kell magunkkal hitetni azt, hogy nincsen baj, miközben valahol mélyen egy vészcsengő állandóan szól, jelzi, hogy bár a fejünk a homok alatt van, a fenekünk még kilóg.
Ettől függetlenül teljesen meg voltam arról győződve, hogy ez a helyes út. Hiszen mi lehetett volna még az? Kérdőjeles kezelésekbe vessem bele magam és fordítsam ki a négy sarkából az életem? Ugyan! Inkább megpróbálok lépni előre. Mászni a sziklákon, akár a hegymászó. Kőről, kőre kapaszkodtam felfele és már láttam is a csúcsot. Bár köd borította, de éreztem, hogy közel vagyok. Ekkor felettem pár méterre elindult egy apró kavics. Az egy követ sodort magával és a végén egy lavina tartott felém. Küszködve, gyötrődve kapaszkodtam az elhatározásaim kiszögelléseibe, de végül az áradat elsodort. Mélyebbre, mint ahol valaha is voltam.
Amióta kiderült a teljes kórkép és az életünk rendeződni látszik, azóta egészen másként látom, a bátorságot. Igen, valóban sok erő kell ahhoz is, hogy valaki a mélybe vesse magát, de még nagyobb hit szükséges járni az utat. Még akkor is, ha az a híd rozoga és le akar szakadni.
Nagyobb bátorság kell járni a járhatatlant. Néha borzasztó nehéz, de szembe kell nézni a tényekkel. Sokszor kapok én is kapaszkodó után és egy pillanatra elvesztem az egyensúlyom. Az ég és a föld kileng körülöttem és egy pillanatra úgy érzem zuhanok. Aztán megkapaszkodom a deszka sarkába. Kínok között lógok egy darabig, majd elkezdem felhúzni magam. Csak milliméterenként haladok, nagyon lassan. A kezem izzad, visszacsúszok.
Aztán több órás kínlódással újra talpon vagyok és megyek tovább, felemelt fejjel.
A valóságban a milliméterek a mindennapok küzdését jelentik. Van, amikor nem szeretnék bátor lenni. Nem akarom, hogy az legyek, csak egy homokbuckára vágyom, ahova bedughatom a fejem. Aztán rájövök, hogy az egészen biztos nem én lennék. Ráadásul én nem csatát akarok nyerni, hanem háborút.
Persze lehet, hogy a híd egyszer leszakad. Lehet, hogy megtörnek a deszkák alattam. Lehet, hogy megannyi szálka töri fel megtépázott lábamat, de azért én megyek, míg van út, csak megyek, amíg lehet.
Természetesen, azért ez nem ennyire fekete és fehér. Sokan meg vannak arról győződve, hogy az életet tényleg filmkocka szerűen lehet osztályozni. Világos és sötét. Miközben a színekről teljesen elfeledkeznek. Megannyi árnyalat létezik, ahogy a bátorságnak is sok fajtája van.
Van, amikor szembe kell nézni a leszakadó híddal. Amikor érezzük, hogy reccsen alattunk a fa és már-már zuhanunk. Amikor nincs mihez kapni. Igen, akkor is kell bátorság, kell a zuhanáshoz is nagyon sok erő és ki tudja…lehet, hogy egy kilógó ágban fennakadunk és valahogy újra felküzdjük magunkat.
Sokszor még nagyobb szakadékba zuhanunk, mint ahonnan kimásztunk. De van olyan, aki a sötétség mélyén is látja a fényt. Aki az éjszakában is emlékszik a napra. Az ilyen ember képes felállni és mászni, felfele. A hídra már rég nem emlékszik, de reméli, hogy talál majd egy eddig még nem járt utat. S kétségtelen, hogy ehhez, az újrakezdéshez kell a legnagyobb bátorság. Biztosíték nincs, de a remény örökké a miénk marad.