A bizalomnak sokféle fajtája van: amikor tudod, hogy megbízhatsz a kollegádban, nem hagy cserben; amikor érzed, hogy a barátságodat átfonja az erő és ez teszi annyira sebezhetetlenné; amikor a családi kötelékek emiatt vállnak örökké tartóvá vagy amikor valakire rábízod az életedet, szemrebbenés nélkül és tudod: soha nem engedi, hogy bajod essék.
Az április nekem minden évben ünnep, ha lenne piros betűs hónap, akkor ez lenne az egyik, az én naptáramban. Ez a hónap hozta el nekem 2008-ban az új életet. Nem csak a reményt arra, hogy jobb lehet minden, hanem ténylegesen elsöpörte a régi aggodalmakat. Nagy várakozás előzte meg azt az időszakot.
Lilim akkor már kiképzett vakvezető volt, én viszont még csak egy mezei fehérbotos, mégpedig a rosszabb fajtából. Nem mondanám magamat ügyesnek, főleg nem az akkori énemet. Mégis, Lili mellett utolért a szabadság, a repülés. Valahogy így érezhetnek a dörömbölő szívvel felszálló, repdeső fiókák, akik ugyan még csak próbálgatják szárnyaikat, de már érzik: övék a végtelen.
Április 13 az átadó kezdete. Ekkor költöztem fel két hétre Csepelre. Aggódtam, kétségek közt: mi lesz. Sosem hittem volna, hogy megtalálom a második otthonomat és rátalálok olyan barátokra, akik a távolság ellenére is mindig mellettem vannak, figyelnek rám, s akiket ennyi év távlatából is így szerethetek.
Lilit meglátni annyi hónap után fantasztikus érzés volt. Igazi felnőtt lett belőle, aki nem megy a szomszédba virgoncságért. Aznap még csak berendezkedtem és szoktam az új életem lépcsőfokait. Április 14 az a dátum, ami az első nagybetűs, hiszen életemben először akkor közlekedtem vakvezetőkutyával. Nem máséval, nem eldugva, titokban. Nem. Az én kutyusommal, az én drága Lilimmel. Nekem ez fontos volt: ő mutatta meg a végtelent, vele élhettem át a hihetetlennek tűnő pillanatokat, az érzést: eldobhatom a fehérbotot.
Fantasztikus volt s egyben ráébresztett arra, hogy nekem még sok tanulnivalóm van. Enikő, Lili kiképzője, azonban bíztatott. Minden félelmemen úgy mentünk keresztül, hogy nem maradt nyoma. A tanítást a szeretet kövezte ki, így élmény volt minden pillanat. Az első vásárlás, az első piacozás…az első nagyobb út, a HÉV, a buszok…a Campona, a lépcsők s mindezt mi ketten hám a kézben…
Nagyon sok helyen jártunk és idővel egyre jobbak lettünk. A tanpálya Lili mancsában volt, a végén pedig az én fejemben is rajzott a képe. Hallgatott rám, óvott, féltett, szeretett és én is őt.
Hamar megszerettem Csepelt is. Akkor még nem sejtettem, hogy életem fontos állomása marad, hogy nem csak egy látomás képében illan el.
Eljött április 25. Két fantasztikus hét után. A szobatársam egy hihetetlen nő volt, aki azóta nagyon jó barátom. Ő, ha szomorú voltam mindig tudta, hogy hogy vigasztaljon meg, örök optimizmusa fontos ismertető jegye, talán ezért is maradt meg a barátságunk. Kéz a kézben indultunk el vizsgázni. Én elmondhatatlanul féltem, rettegtem. Nem akartam elveszíteni azt, aminek épp megtapasztaltam egy pici kis szeletét. Nem akartam elbukni.
A vizsga 300 pontos volt. 100 pont járt az engedelmességiért, 100 a tanpályáért és 100 az utcáért. Összesen 9 pontot veszítettünk, így kiválóra „érettségiztünk”. Álomszerű volt az a nap, homályos képek villannak be, ahogy hiba nélkül szárnyalunk Csepel utcáin, ahogy magabiztosan érzem Lili mancsának rezzenéseit, ahogy eljut a tudatomig: megvan és ahogy zokogok Enikő nyakában. Mert akkor, ott nem csak mi vizsgáztunk kitűnőre, hanem ő is. Ő, akinek köszönhetem Lilit. Aki hónapokon keresztül dolgozott rendületlenül azért, hogy a hebehurgya, nagyon kölyök kiskutyámból egy igazi élet-társ váljék. Győzedelmeskedtünk, mindannyian! A szobatársam is! Miénk volt az a nap, miénk lett az élet.
Nehéz volt ott hagyni a szobát, az emlékeket. Nehéz volt odébbállni, de az élet nem állt meg. Persze utána rájöttem semminek sincs vége. Nem is tudom megszámolni hányszor is jártam fent azóta Csepelen, majd Pesten. A kutyaiskola és maga a légkör örökre a szívemhez nőtt s az akkori tanácsadókból barátok váltak.
Időközben eltelt 5 év. Szinte hihetetlen kiírni, elmondani. A hóbortos kiskutyámból megfontolt hölgy lett. Még mindig játszik, amikor lehet, még mindig segít, amikor kell, még mindig érzem nap, mint nap a csodát…még mindig miénk a világ!
életem minden másodpercét a mancsába adtam: övé és ezt senki nem veheti el. Ahova megyek jön ő is, ahogy ahova ő megy megyek én is. Eggyé váltunk: két test, de egy szív. Nélküle csak hamis képmás az életem. Szeretem. Hihetetlen módon. S bár sokan esküsznek a szigorra, nekem a törődés vált be. Az, hogy érzi szeretem s hogy tudja: érzem, hogy szeret.
Soha nem vezetett kátyúba vagy autó elé, soha nem kellett benne csalódni, nem hagyott el. Amikor bekerültem a kórházba vigyázott Anyura s nap, mint nap jött hozzám, hogy nyolc órát mozdulatlan, fekve töltsön el.
Leírhatatlan a kapcsolatunk. Ezért piros betűs ünnep az április. A csoda kezdete, az új élet csapója, az újralátás startja.
Lili óta nem gondolkodom azon, de jó lenne ha… Mert nem szenvedek látásban hiányt: szebben tekintek a világra, mint valaha.
S ő, a csokibarna tekintet mögül folyton figyel rám, óvja lépteim. A csoda velem van, mellettem, velem él.