Cél

Az életünk folyamatos vágyódások sorozata. Tervek, azok megvalósításai vagy éppen az azokba való belebukás. Hol a bicskánk, hol a szívünk törik bele egy-egy elhatározásba, de néha valóban sikerül elérnünk azt, amiről álmodtunk. De mi van utána?

Érdekes az ember vagy az is könnyen lehet, hogy egyszerűen én vagyok a nem szokványos eset. Azt, hogy életem egyik legnagyobb célját elértem lereagálhatnám úgy is, hogy éljen-éljen és mehetünk tovább, de ez ennél sokkal többet jelent.

Nyilván nem maga a képesítés, hiszen rengetegen szereznek ennél sokkal magasabb szintű fokozatot, de itt jegyzem meg, hogy nekem ez az első diploma rengeteget jelent. És nem csak azt, hogy most elvégeztem egy BA képzést és kommunikátor, újságíró lettem. Korántsem.

Ez az egyetem dolog könnyednek indult és abszolút teljesíthetőnek. Az OKJ után már egészen biztosan tudtam, hogy a kommunikáció az, ami engem érdekel, és sokkal tovább szeretnék eljutni a témában, mint ameddig odáig sikerült.

Ahogy elkezdődött a „hallgatóságom”, hiszen már nem csak egyszerű diák voltam – belecsöppentem valami egészen másba. Az egyetem első másfél éve olyan maradandó nyomott hagyott az életemben, amit soha nem szeretnék elfelejteni. Rengeteg mindent rontottam el, bántam meg, tettem rosszul s most visszacsinálnám, de nyilván akkor és ott mindennek úgy kellett történnie, ahogy végül a töri könyvekbe íródott.

Ahogy jártam a szakmai kurzusokra tudtam, hogy jó helyen vagyok. Imádtam a kommunikáció elméleti részét kezdve a szintek, funkcióktól egészen a modellekig. Azt hiszem jól vettem a vizsga állította akadályokat, hiszen végig 4,5 feletti átlagot produkáltam, amivel másodévben sikerült is elnyernem a köztársasági ösztöndíjat. Úgy éreztem, hogy semmi sem gátolhat meg az előrehaladásban és talán plusz fél évre sem lesz szükségem.

Valószínűleg tényleg nem kellett volna hozzácsapott idő, de a sorsom másképpen keverte a paklit. A kórházba kerülésem, a vesém leállása, a betegségem jelenléte összetörte az álmokat s a húzódó idő egyre szilánkosabbra taposta az egykor tiszta képet.

Nem titkolom volt idő, amikor úgy gondoltam: nem fog menni. Úgy fogok elbúcsúzni innen, hogy nem lesz diplomám, hogy nem tudom teljesíteni, hogy nem mutatom meg, saját magamnak sem, hogy igenis, képes vagyok rá. Leeresztettem. Elvesztettem a hitemet, önmagamban is, az idő pedig telt s ez nem könnyítette meg a dolgomat.

Tavaly ősszel aztán Édesanyám elé álltam, éreztem nem halogathatom tovább ezt a lépést. A konyhában álltunk mindketten, jól emlékszem, hogy lehajtottam a fejemet, hogy „ne is látszódjak” úgy dadogtam el, hogy nem fejezem be az iskolát, mert nem fog menni. Kiestem a gyakorlatból, kizökkentem a témámból, képtelenség befejezni a szakdolgozatomat, ráadásképp biztosan megbukok az államvizsgán, hiszen mindent elfelejtettem.

Anyu türelmesen végighallgatott és a lehető legjobb választ adta. Nem zavar – kezdte – hogy nem leszel diplomás, nekem Te nem azért vagy értékes és megölelt. A lehető legjobbat tette. Ismert. Tudta, hogy ezt várom. Tudta, hogy a lelkemnek kell a lemondás, igen…kell, hogy aztán dühödt erővel döntsek épp az ellenkezőjéről.

Megírom – ordítottam fel bőszült vadként október 23 környékén és nekiugrottam. Rengeteget írtam, ültem a gép mellett és kézfájásig ütöttem-vertem. És csak reménykedtem abban, hogy jó lesz, hogy megfelel, hogy átcsusszan a követelményeken.

Mert azt is kitaláltam, hogy az sem érdekel mi hányas lesz. Legyen 2-es és már boldog leszek. Persze ez is önámító hülyeség volt, szemen szedett hazugság, de akkor jó volt ezzel nyugtatni a megtépázott idegeimet. Ideiglenesen ugyanis képes vagyok saját magamat is átejteni. Tehát az elégséges reményében elkezdtek szaporodni az oldalak, és ha jól rémlik közel 60-ig meg sem álltak.

Eljött aztán a december s ezzel együtt a leadás határideje is vészesen közeledett. Sok energiát rakott bele Anyukám, a barátaim, hogy segítsenek, bíztassanak, mellettem legyenek és így sikerült. Leadtam.

Amikor az egyik este épp indián szökellésekkel zúgtam neki hol egy széknek, hol az asztalnak itthon (mert hihetetlenül örültem, hogy sikerült, leadható, olvasható) úgy döntöttem kell a friss levegő, így levittem Lilit az udvarra. Emlékszem, ahogy a cipőm orrával böködtem a köveket, mintha láttam volna őket. Még az is rémlik, hogy olyan ráncos volt a homlokom a törpöléstől, hogy egy sárpej is megirigyelt volna. Akkor, ott fogalmazódott meg bennem az, hogy nem kell nyárig várnom az államvizsgával. Aztán ez odáig fokozódott, hogy szinte őrjöngtem, hogy lehetek ennyire oktondi: várni? Nyárig? Minek?

Felrohantam és kiküldtem jó pár levelet mindazoknak, akiktől korrekt választ reméltem arra a kérdésemre, hogy képes vagyok rá?

A válasz egyhangú igen volt és én bejelentkeztem a 2014. januári államvizsgára.

Utána még jó párszor éreztem erős késztetést arra, hogy a fejemet a falba verdessem, de sajnáltam volna. Mármint a falat, így nem tettem. Persze utólag mondhatom, hogy az egyik leghelyesebb döntés volt bevállalni a januárt.

Az utolsó hónapban aztán megkaptam a tételeket és megindult az ámokfutásom, amit én tanulásnak nevezek. A barátaimnak, segítőimnek hála összeállt az anyag és elkezdtem nap-nap után tanulni, olvasni, agyalni, rágódni, hisztizni, pityeregni, őrjöngeni, dühöngeni, bedilizni…egyszóval készülni a vizsgára.

Az, hogy számomra a kettes tökéletes lesz egész jól tartotta magát. Azt hiszem, hogy még államvizsga előtti napon is ezt hangsúlyoztam, de másnap, január 23.-án reggel, amikor a kosztümömben az előszobában álltam már tudtam, hogy ez hazugság. Ez kamu. 2-es? Nem, nem elég. Ilyen évek után kell, hogy megmutassam magamnak is, hogy képes vagyok rá, hogy megérdemelten tartok ott ahol, és hogy le tudok diplomázni, nem csak átcsusszanva.

Reggel kisebb röhögő görcsöt kaptam, miután felöltöttem a kosztümöt. Az a tény, hogy kifogytam nem hagyott kétséget maga után. A szoknyát oda kellett volna rögzíteni valamimhez, mert folyton azon izgultam, hogy lecsusszan és amilyen se hal, se lát vagyok, észre sem veszem. Úgyhogy már azzal a látképpel riogattam magam, ahogy fel-alá vonulok a suliban, gyönyörű kosztümben, fehér ingben és egy harisnyában…

Nagy nehezen elindultam otthonról és beérve a suliba felgyalogoltam a negyedikre. Ez általában nem lenne akkora dolog, de tudni kell, hogy 2011 végén már a másodikra sem bírtam felmenni, így gigantikus győzelemmel kezdtem a napot.

Jó társaság gyűlt össze erre az alkalomra és igazán nem is szeretnék semmit kiemelni. Kívánni se kívánhattam volna jobb államvizsgát. Egyszerűen olyan volt, amilyennek kellett lennie.

A védésen úgy kellett lelőni, ahogy az államvizsgán sem volt szükség a noszogatásra. Éreztem, a szívem mélyén reméltem, hogy jól sikerült…

Az eredményhirdetésnél nagyon remegtek a lábaim, sőt egyszer úgy is éreztem, hogy nincsenek is meg…

Ötöst kaptam mind a védésre, mind az államvizsgára és a diploma átlagom: 4,93 lett.

Leírhatatlan volt, amit éreztem. Anyu zokogott, még egy órával a hír után is, én pedig álltam és nem hittem el. Mert beteljesült az álom, mert sikerült a terv, mert annyi akadály ellenére végül elmondhattam, hogy lediplomáztam.

Nagyon sok idő kellett ahhoz, hogy felfogjam – s néha még most sem hiszem el. Sajnos azok a pillanatok hamar elszaladtak, pedig szeretném újra átélni őket, mert annyira fontosakká váltak az életemben.

Sokszor az ember csak sodródik az eseményekkel, főleg, ha olyan dolog történik, ami nagyon felemeli. Én is így voltam s azóta nem egyszer éreztem azt, hogy „bárcsak újra ott lennék, akkor minden pillanatát húszszorosan élném át”.

Ezek után talán nem is meglepő, hogy én ezt nem akarom egy „éljen”-nel lerendezni, mert itt nem csak magáról az eredményről van szó. Az ide vezető út az, ami miatt a szívem összes rezdülése a boldogságomat hirdeti.

Az út, amiben volt minden: betegség, veszteség, fájdalom, szenvedés, gyász….végül célba ért. S a megannyi könnycsepp végre az öröm miatt hullt a földre.

Bebizonyítottam magamnak is, hogy nem csak bölömbika tudok lenni, hanem ha kell dúvad is. Elértem, hogy alátámasszam: nincs, lehetetlen csak nagyon kell hinni és remélni.

Mindez ebben a papírban csúcsosodott ki, talán érthető módon. Az elmúlt évek, a göröngyös ösvények, a reménytelenség, a konokság, a feldühödés időszakai és végül a beteljesedés. Hogy versenyt futottam a betegségemmel, és ami azt illeti azokban a percekben, amikor megtudtam, hogy sikerült úgy éreztem, hogy én győztem.

S, hogy mi van, ha egy cél teljesül?

Hát az öröm, megkönnyebbülés, büszkeség felhőjén át, azért lassan besejlik egy új terv fénysugara.

Mindig lesz valami, amiért érdemes küzdeni, amiért tovább kell menni, s ami miatt újra és újra neki kell futni az élet hegycsúcsainak.

De egy ilyen „csúcs-expedíció” rengeteg erőt tud adni s valahol szinte hihetetlen, hogy ennyi minden után, a rögös utak kereszteződéseiben bukdácsolva végül elmondhatom, hogy hát kommunikátor, újságíró lettem.