Cirmók a nagy macskalandor

Cirmókot mindenki szerette. Pontosabban mindenki, akinek ő engedte a szeretet kinyilvánítást. Mert azért cicáéknál nincsen cicózás. Mindennek megvan a maga helye, és ideje – főleg ott és akkor, ahol és amikor főcicasága megkívánja. Na Cirmók is hasonló elvek mentén élt, bár be nem vallotta volna soha, hogy a családja a mindenkori kivétel. Persze, ha nézték úgy tett, mint aki kegyesen hagyja magát megcirógatni, de a szíve mélyén boldogan simult szerettei tenyerébe. Mellkasából feltörő dorombolásával aztán végleg elárulta magát, de ez igazán senkit sem érdekelt.

Cirmók úgy tartotta a zseni a káoszban is megtalálja a rendet, így aztán oltári kupit hagyott maga után, mindenhol és bárhol ahol járt. Persze a világ összes kincséért sem ismerte volna el, hogy a rendetlenség amúgy őt is zavarja, ha történetesen nem ő generálta. Különleges cica lévén jó barátságot ápolt a kutyákkal, akikkel olykor még hancúrozni sem volt rest. Nem félt senkitől és semmitől, hivatalosan. De valójában rettegett a békáktól és a pókoktól. Cicanyó a szomszéd kivénhedt macskája szerint ez gyávaság, egy nyávogi legyen céltudatos vadász, és csípje el a zsákmányt – lábaktól és kuruttyolásoktól függetlenül. De Cirmók nem tudott ezzel a véleménnyel azonosulni.

Egy szép, napsütéses reggelen épp rosszban sántikált. Pontosabban osont. Mancsait halkan mozdította, s amikor megbizonyosodott róla, hogy senki sem figyeli felmászott az egyik öreg tölgyfára. Aztán egy még magasabbra, majd végül egy égig érőnek tűnő fenyő csúcsa közelében lyukadt ki. Soha nem ért idáig fel, így álmélkodva nézett körbe. Ahogy telt-múlt az idő a “cirmos cica haj, hová lett a vaj” ritmusára korogni kezdett a gyomra, így úgy döntött itt az ideje leszállni a földre. Igen ám, de nagy lelkesedésében túl magasra tört. Félelem fogta el. Keserves nyávogásba kezdett, s észrevette, hogy lent, a szédítő mélyben a legkisebb gazdája próbálja hívogatni, csalogatni. Ment volna ő, minden cicanagyságot sutba dobva, de a szakadéknyi mélység húzta, ő pedig rettegett. Lent nagy sürgés-forgás kerekedett, mindenki Cirmók megmentését szervezte. De a kétlábúak végül tanácstalanul néztek össze.

Miért lógatod a bajszodat – szólt egy ismeretlen hang. Cirmók megrezzenve nézett körül, s majdnem elájult a rátörő rettegéstől.

Félsz tőlem – kérdezte a fa odvából előbújó pók, s az összes szeme könnybe lábadt a nevetéstől. Cirmókot rosszul érintette ez a nem kicsit macskalázó helyzet, de a tény attól még tény maradt. Igen.

Na jól van jól. Ne rettegj már tőlem. Segíteni jöttem. Tudod-e, hogy képes vagyok olyan hálót szőni Neked, ami megtart, és amibe bátran beleugorhatsz?

Cirmók kis töprengés után arra jutott, hogy mégsem olyan elvetemült ez a pók, úgyhogy szóba elegyedett vele, s pár perc múltán össze is állt a terv.

A hálószövésre legyekre van szükségem, de itt nincsenek. Úgyhogy megkérem Kerep Előd gólyabarátomat hozzon ide egy békát, aki megszerzi nekem a zsákmányt.

Cirmók körül fordult egyet a világ, és meg kellett kapaszkodnia a fa törzsében, hogy nehogy lezuhanjon. Az egy dolog, hogy cicátlanul méltatlan ez az egész fennszorulásos szorult helyzet. Az egy másik, hogy borzalmasan macskajajj generáló a pók jelenléte, na de hogy még egy béka is csatlakozzon ehhez az állati rendetlenséghez? Az azért már körömkieresztően felháborító! De mit volt mit tenni, Kerep Előd elszállt, és nemsokára közéjük pottyantott egy békát. Aki, miután letörölgette magát és eligazította nyákmintás pólóját így kuruttyolt:

Heubéka vagyok, miben segíthetek?

Pók, akiről kiderült, hogy stílusosan Potroli névre hallgat előadta a tervet, és Heubéka boldogan adott bele apait-anyait. Nagy nyelvcsapásokkal begyűjtötte a zaftos legyeket, amiket aztán Potroli motivációiként továbbított. Készült is a háló, ami egyre vastagabbá, csillogóbbá vált. Végül úgy tűnt: a teremtés hetedik napjához érkeztek, hiszen Potroli és Heubéka fáradtan dőltek ki.

Cirmókon függött a világ szeme.

Ugorj – hallotta lentről a biztatást. Lelki szemei előtt szeretteit látta, mindazokat, akikért bármikor életét adná.

Ugorj – súgták a falevelek, akik kedvelték a bátor, olykor szertelen, mégis hatalmas szívű bársonytalpút.

Ugorj – biztatta ugrabugrálva Heubéka. Cirmók elnézte boldog ficánkolását, és végtelen mély hálát érzett a nyákpólós idegenért, akit nem is ismert, s akitől ki tudja miért félt. De már nem. Mert látta őt. Nemcsak nézte.

Ugorj – suttogta Potroli, aki kellően elfáradt a nagy hálószövögetésben. Cirmók őt is megfigyelte és felismerte benne ugyanazt a lelket, ami mindenkiben ott van.

Végül behunyta a szemét, megfeszítette a tagjait és belevetődött a végtelenbe. Énekelni kezdett: egy cica, két cica, száz cica haj. S amire befejezte volna már körbe is ölelte a pihe-puha háló, felfogva a súlyát és megakadályozva a becsapódást. Kinyitotta a szemeit, s azon kapta magát, hogy a gazdái ölelgetik, puszilgatják, miközben tapogatják minden tagját. Ők semmit sem vettek észre az egész folyamatból. Nem észlelték Potroli felbukkanását, és Heubéka helytállását. Csak a végeredményt látták, ahogy kecsesen landol a földön. Hiszen a macskák mindig a talpukra esnek. De Cirmók tudta az igazat. S attól a naptól kezdve szeretettel emlegette kis barátait, akik megtanították a szívháló szövés mesterségére és arra, hogy az ismeretlen egyúttal nem félelmetes lidérc. Sokkal inkább egy szertelen kóborcica, aki megszelídítésre vár.