Egy kedves szó. Vajon tényleg ennyi elegendő a világ megváltásához? Szerintem igen. Amikor vasárnap a mentőben ültem forgott velem a világ. Lili, szemem, társam, lelkem a lakásban várt, mert nem tudtam gondoskodni hirtelen az elhelyezéséről. Tekintetében a félelem, az értetlenség, riadtság vad tűzként lobogott, s vérző orral nem tudtam mit mondhatnék. Nem tudtam aznap látom-e még. Édesanyám mögém ült be a kocsiba. Lábai annyira remegtek, hogy alig találta meg a lépcsőt, de keze, mint szikla markolta az enyémet. Ott volt velem, tartott, vigyázott rám, ahogy mindig is tette, teszi. Féltem. Alig kaptam levegőt a zubogó vértől, már sehol sem „szellőztem”, s a tudat, hogy szinte megfulladok elborzasztott. A mentős tiszt, azonban kedves, halk, megnyugtató szavaival hamar elfeledtette velem a méltatlan helyzetet. A helyzetet, amiben egy kinőtt, összevérzett pulcsiban, kócosan, reggeli csipás szemmel, ijedten, halálra sápadtan ültem vele szemben. Megmérte a vérnyomásomat, lemosta az ujjaimat, amik ragacsosak voltak a vértengertől, s csak beszélt. Nem mondott különlegeset, nem kérte meg a kezemet (sajnos), mégis a mondatai nyugodtságot váltottak ki belőlem. Kedvessége pedig egy szintre emelt minket, s már nem éreztem magam annyira megalázva.
Ahogy megérkeztünk összerezzentem. A negatív emlékek elöntötték lelkemet, s a rettegés gombóca hányingert keltett bennem. Az a szék, az a vizsgáló… A fájdalmak helye… Ahogy betoltak, egy eddig még ismeretlen hangú Doktornő szólított meg. A remény szikrája fellobbant, s a nap végére vakító tűzként ragyogott. Annyira odaadó, bájos, közvetlen, és szakmai Doktornővel hozott össze a vasárnap hajnali orrvérzés, hogy szinte hálát kellett adjak azért, mert épp akkor, épp velem, épp így alakult minden. A kezemben a vesetál remegett, ahogy másodpercenként cseppent a vér az orromból, de ő megnyugtatott, mi több nevetésre késztetett. A régi, rideg emlékek befagyott tava olvadozni kezdett… Édesanyám pár méterre tőlem figyelt. Stabilan, mint egy szikla állt, és várt. Várt, ahogy teszi ezt, azóta, amióta a kórom megbélyegzett, különlegessé tett. Vár, és vár rám. Én pedig tudom, számíthatok rá. Az elsütés, az eszközök mind gyerekjátéknak tűntek abban a hangulatban, ahol a kedélyesség, a tisztelet, a kedvesség kapott főszerepet.
Hazamehettem. A betegtoló szintén egy igazi csupa szív fiú volt, akinek nem csak egy darabja voltam az aznapi kirakósnak, hanem egy ember, aki segítségre szorul. Hazafelé a taxiban már nem volt ilyen szerencsénk, a méregdrága út rövidsége ellenére is ridegen hatott ránk, de az otthon melege, Lili ugrálása, s a tény, hogy átléphettem a küszöbünket minden merevséget lerázott rólunk.
Az, hogy másnap ismét hajnalban, véres kézzel riasztottam fel Anyut az álmából „vérzik” megfáradt kijelentéssel szinte már nem is ért váratlanul. Csak azt éreztem, hogy fáradt vagyok. A bal felemből még ki sem fújtam a gézt, erre a másik oldalán már dőlt is az életet jelentő vörös tenger. Keresztszüleimnek hála most nem kellett a mentők segítségét kérnünk, s az előzőleg megismert Doktornő szeretettel fogadott. Igaz, jobban örültünk volna mondjuk egy boltban, vásárlás közben ránk törő viszontlátásnak, de a sors így hozta. Az asszisztens hölgy is végtelenül jószívűen állt hozzám, éreztem: törődő kezekben vagyok. Még akkor is, ha a légkör a nagy vizsgáló nem minden szegletében volt ugyanilyen pozitív. Az elsütés járt a másik felemnek is, s tudtam, legközelebb a befekvést sem úszom meg. Lilit egy barátnőmre bízhattam, aki örömmel vitte magával szemem fényét. Nagyon lényeges momentuma volt ez a napnak, hiszen legalább miatta nem kellett aggódnom. Elég volt éreznem Édesanyám megfáradt lelkének pendüléseit. A Doktornő ismét annyira kedves, segítőkész légkört varázsolt, amiben még a nevetésre is maradt lehetőség. Mérhetetlenül hálás voltam, vagyok neki az elsütésért, mindenért, amit tett velem: fizikailag, és lelkileg, egyaránt.
Lehet, hogy örök gyermek maradok, s nem szabadna ennyire érzékenynek lennem, de számomra ezek a kedves mondatok, a lélek simogatásai új erőt adnak minden nap! Adni, igen, ez a legnagyobb csoda a világon, s az még hihetetlenebb, hogy mindehhez több, mint elegendő egy kedves gesztus, szó, vagy mondat.
Köszönöm!