Félni a még be nem következett, rettegett jövőtől egyet jelent a lélek dermedtségével átitatott várakozással.
Félni az örömteli, nyugodt, vidám pillanatok megélésétől, tartva a lehetséges rossz betoppanásától élő halál.
Amikor az ember a sorsútja járása közben súlyos, lélekőrlő, szívölő akadályokba ütközik előfordulhat, hogy hasonlatossá válik egy rémült kis állattá, aki mindentől megretten, és nem képes megkülönböztetni egymástól az őt simogatni, vagy bántani akaró kezet.
Ez nem csoda. Krízisek, traumák után, főleg amiknek akár még a jelen pillanatokra is hatásuk van mindez több, mint érthető. De ettől még az életet választva, az élést választva apránként meg lehet próbálni milyen bizalmat szavazni az adott perc örömeinek. Milyen az, amikor merünk bízni a boldogságban, amit aktuálisan átérzünk, a vidámságnak, ami megmozgatja a rekeszizmainkat, a nyugalomnak, ami ellazítja minden egyes tagunkat.
Eleinte elképzelhető, hogy mindössze tíz másodpercre sikerül beleengednünk magunkat abba, ami van, mert aztán rögtön felbukkan a rossz előérzet, miszerint ennek bármikor vége szakadhat. Aztán pár próbálkozással később már fél percre duzzad az idő, majd egyre, végül fél órára, és így tovább.
Az is megtörténhet, hogy soha nem múlik el a kis ördög suttogása, soha nem hagy el minket teljesen a sötétségtől való rettegés, de idővel alig hallható duruzsolássá szelídülhet, ami már nem rántja össze a zsigereinket, és nem csavarja meg a belső szerveinket.
Igen, a következő lélegzetvétel nem biztos. Az élet véges. De ez mindannyiunkra érvényes. Viszont pazarlás eltékozolni azt, amink van: az adott momentumot, főleg ha az jó érzésekkel, gondolatokkal, élményekkel ajándékozhatna meg minket. Mert valójában ez az, kizárólagosan, amivel sáfárkodhatunk. A múlt gyötrelmeit bőven elég volt egyszer át- és megélni, ne hagyjuk, hogy ezek az egykori tapasztalások a jelenünkre, sőt a jövőnkre is rányomják a bélyegüket!