Egy aprócska vízcsepp óceánról álmodott. Arról, hogy ő egy a végtelen kékséggel, az átúszhatatlan messzeséggel, a gondoskodó ringatózással. Vágyaiból a zord valóság riasztotta fel, mert ő csak egy tócsában élt, s lakhelye még a pocsolyák között is kicsinek számított. Telt-múlt az idő, mígnem a cseppnyi arcban egy madár sziluettje bontakozott ki. A szomjas csőrös pár korty vizet magához véve megpillantotta a szomorú csöppséget.
Miért bánkódsz – kérdezte tőle az égi gyermek.
Csepp egy cseppet tétovázott, de végül elsírta a bánatát. Elmesélte, hogy minden éjjelen, sőt nappalon a határtalan kékséget látja maga előtt, ám feleslegesen. Mert ő nem több holmi kósza vízcseppnél.
Gyere, ülj ide a csőrömre, mutatok neked valamit – biztatta a tollas jótevő, akitől Csepp, ki tudja miért, egy cseppet sem tartott. Egyetlen bátor fröccsenéssel a madár csőrének a tetejére ült, ahonnan mindent tisztán látott.
Mesélek neked valamit jó? Azzal felszálltak a magasba, egy másabb, szilárdabb kékség felé közeledve.
Tudod-e miért hívják az apró csermelyeket, amikben a víz oly lassan csobog ereknek? Azért, mert a Föld érhálózatai. Kicsiknek tűnnek, észrevétleneknek, de bennük úgy pulzálnak a vízcseppek, mint az emberi erekben az életet adó vércseppek. Nélkülük nincs áramlás. A patakok, folyók végül összeérnek, tengerekbe torkollanak, melyek aztán óceánokká terebélyesednek.
Csepp elképedve hallgatta a történetet.
S tudod-e, hogy ezek az erek miből táplálkoznak? A talajban felgyülemlett vízből, melyeket a tócsák, pocsolyák látnak el nedvességgel. Ugye érted, hogy te már most az óceán része vagy? Hogy nélküled nincs hullám mi megszülethetne, nincs apály vagy dagály, mi alakíthatná a tengerpartot, s nincs egyetlen hűsítő korty víz sem, mi megitathatná a fáradt vándort.
Csepp szóhoz sem jutott. Hogy benne egy egész óceán létezik és pulzál? Hihetetlennek tűnt mindez. Ám égi barátja nem engedte túl sokáig töprengeni, mert folytatta tovább a mesét.
Azért hoztalak ide fel, a mennyei kékségbe, hogy ne csak arra emlékezz, ki vagy most, hanem arra is, hogy honnan jöttél. Mert úgy látom elfelejtetted lényed végtelenségét. Elfelejtetted, hogy a szabadság benned, és nem körülötted él. A külső korlátokat valóságoddá tetted, s elfelejtetted, hogy bentről indul el a határtalanság kifelé, s nem fordítva. Te innen jöttél, a felhők közül, mint égi gyermek. Aláhullottál a földre, ahol épp most tócsaként öltöttél testet. Ám ez csak a látszat, s mindez ideiglenes. Valójában körforgásban, halhatatlanul élsz, s cseppről cseppre változik meg a formád, a kiterjedésed. De a lényed, a lényeged mindig ugyanaz marad. S még valamit ne felejts el! A tócsányi cseppeket beszívja a föld, magáévá teszi a talajvíz. Az erek ebből a nedvességből táplálkoznak, duzzadnak patakokká, folyókká, tengerekké, s terjednek ki végül óceánokká. De közben minden egyes csepp megőrzi az egyediségét, a különlegességét. Mert nincs két olyan vízcsepp, ami egyformán törné meg prizmaként a fényt. Van, amelyik kékebb, vagy zöldebb. De nem mosódnak egybe, mert egyenként megismételhetetlenek.
Hallgattak. Madár, aki az is elképzelhető, hogy egy tollgombóc köntösébe bújt angyal volt, mindent elmondott, ami tudható, érezhető és érzékelhető. Cseppet pedig életében először megérintette a büszkeség. Áthatotta a szabadság. És átölelte a boldogság. Végre meglátta az értelmet, a lehetőséget cseppnyi létében. S nem csepegtette el az energiáit. Beleállt a sorsába, s a bensőjében megszülető óceánnyi szabadsággal úgy érezte övé a végtelen, benne pulzál a kékség, a mindenség.
Hol tegyelek le – törte meg a csendet az égi sofőr. Oda megyek, ahol otthon érzed magad.
Csepp nem hezitált. Hosszú, kalandos út vár rám, ami a kiteljesedésemhez vezet. Azzal örömmel kúszott jótevője csőrének végére, s amikor meglátta, az egykor börtönnek érzett pocsolyát hatalmas lelkesedéssel és hittel vetette bele magát. Úgy ringatózott, ficánkolt és forgott, hogy tudta és érezte, az óceán is vele táncol.