Hajnal, félhomály, hideg. Átlagos téli reggel. A hó halkan, pelyhenként lepi be az ablak peremét. Percenként épül a fehér vár, hogy aztán a szél, egy erős fuvallatával elsöpörje a kristály-építményt. A szobában csend honol, a sötétben két ágy körvonala rajzolódik ki. Az egyik, nagyobb fekvőhelyen egy gombóc látszik csupán, a takaró alatt összekuporodva. A másik, kisebb kosárban egy kutyus mormogja csontkergetős álmait. Csak az egyenletes szuszogás hallatszik. Brrrrrrr, grrrr! Az óra beleordít a sikító csendbe. Brrr, grrr. Ébresztő – kiáltja! Valahogy így csilingelt 2013 februárjában az én, „mozgás érzékelő vekkerem”, ami épp nullát mutatott.
Az érszűkület egy külön élmény. Olyan teher, amit sohasem tud az ember magáról levetkőzni, és csak akkor válhat könnyebbé a cipelése, ha szembemegyünk vele, ezzel fájdalmat okozva, önmagunknak.
Én nem akartam ezt. Elegem volt a kínlódásból, és úgy döntöttem: jó nekem a négy fal között. Ha mentem fájt, ha lépcsőztem fájt. Akkor mi a megoldás? Ha maradok a fenekemen, ezzel kín nélkülivé téve napjaimat. Fél év. Ennyit bírtam ki ebben a tétlen, láblógatós állapotban. Utáltam a végére mindent, de leginkább saját magamat. Lustának, gyengének, rossz gazdának/gyereknek/barátnak éreztem magam. Ebből elég! – ordítottam fel. És a pocak pacni felkelt. 2013 februárját írtuk ekkor. A hó szakadt, a mínusz fokok úgy repkedtek a levegőben, mint legyek nyár idején, de Lili, és én elindultunk. Apró sétát tettünk, cirka egy óra alatt, de az az esésekkel, tapasztalásokkal teli hatvan perc életmentő volt, mert minden pillanattal közelebb kerültem az élethez.
Lili a közeli sétányig elvezetett hámban, aztán ott lecsatoltam róla a munkaruhát, és hosszú pórázon vittem, fehérbottal kotorászva az utat. Szépen az életünk részévé vált a környék, hol este, hol hajnalban trappoltunk közösen, erősen. Persze a lábam hasogatott, de úgy gondoltam, ennél rosszabb már nem lehet. Igazam lett. Sőt! Kiderült, hogy az érszűkület elleni küzdelemben egy menekülő út létezik, ami éppen a csata szívébe visz: menni kell, erőltetve, mert kizárólag úgy lehet apránként jobb a helyzet.
Ez volt az első, hatalmas lépés az életemben. Ismét emberek, később barátok közé kerültem. Már nem éreztem azt, hogy rossz „Niki” lennék, sokkal inkább igyekeztem mind többet, és többet kint lenni, a szabadban.
A következő nagy döntés a fogyókúra elkezdése volt. Dacból álltam neki, mert túl sokat hallgattam, hogy „hogy nézek ki”. Hogy bánom-e ezt? Utólag már nem, de akkor nagyon zavart a folytonos szurkálódás. (természetesen nem a szeretteim részéről) Akkor még azt hittem, hogy van olyan, hogy fogyókúra. Most már pontosan tudom, hogy a helyes megfogalmazás az életmódváltás, ami szó szerint örökre szól.
A pudingos hordó a legjobb megfogalmazás, hogyha 2013-as önmagamat szeretném jellemezni. Az étvágyam kifogástalan volt, és nem létezett elég nagy tányér, amelyről ne porszívóztam volna fel mindent. Hatlaposból (frissen, melegen, csak a szélét) két lapos tányérral megettem, gond nélkül. Csigából (leánykori nevén darázsfészek) nem ismertem határt. Imádtam az édességet, és éreztem, hogy a legnagyobb kihívás a lemondás lesz.
A kenyér, a tészta, a zsemle, a kifli, a péksütemény, a csoki, és minden hasonló termék ment a felejtős „kategóriába”. A rizst lecseréltem barna társára, a köretet salátára, és minden mást zöldségekre.
Elindultam. Lehet, hogy lassan feleszmélve. Lehet, hogy hét hónap után, de a lényeg, hogy meglátni véltem a célt, de persze nem sejthettem, hogy az elérni kívánt állapot mennyi csodát, meglepetést, és újabb kihívásokat tartogat.