Keszthely, a hely ahova hazatérünk, és ahol mindig ott marad a szívünk egyik fele. Megmagyarázni a vonzalom okát nem tudom, de ez a szerelem évek óta tart, s úgy hiszem az “örök” az a jelző, ami stimmel rá. A Balaton ringása, az illata, neszei, melyek élővilágáról adnak hallható tanúbizonyságot, az egész légköre megfoghatatlan varázslat.
Idén először, azonban aggódtam. Aggódtam, mert féltem úgy betenni a lábamat az oly sok kedves emléket őrizgető városba, hogy nem vagyok a régi. Minden egyes útrepedés, macskakő és betondarab emlékszik a lábaink nyomára. De mi lesz most, hogy a járás alig-alig megy? Most, hogy a fájdalmak cséplőgépe a nap egészében gyepál? Vajon hogy élem meg a kontrasztot, a nyilvánvalót? Ami itthon már eltűnt, hiszen alkalmazkodtam a megváltozott élethelyzethez. Talán már fel sem tűnik a folyamatos kapaszkodás, kézzel rásegítés. De ott, ahol minden a felhőtlenségről, szabadságról mesél? Összetörök-e a tények arcba mászó arcátlansága miatt?
Először, az első pár percben úgy véltem, igen. Túl sok, hogy nehezemre esik felmenni a lépcsőn, kibírhatatlan, hogy nem tudok felkelni az ágyról, mert úgy dőltem le, hogy nem volt mellettem kapaszkodó. Sok, sokk.
Letöröltem a könnyeket az arcomról és felcsatoltam a derékmerevítőt. Elindultunk, megnézni a sétálóutcát, kedvenc pékségünket és a zajos, aromás, érdekes piacot.
Mentünk. Egyik lábat téve a másik után. Lassan, soha nem látott lassúsággal. Édesanyám türelméről eddig is híres volt, de amit ezekben a napokban véghez vitt, szinte ember feletti. Minden repedésnél, bukkanónál szólnia kellett, ellenkező esetben megbotlottam és végig hasított bennem a fehér izzású kín. A lelépőknél a vállába fogózkodva ereszkedtem le, az olykor kevésbé türelmes autóforgalmat fenntartva. Ám ő soha nem sürgetett, sőt. Biztatott, dicsért, támogatott. Mint mindig.
Lili sem rángatott, sőt ha érezte, hogy aktuálisan még az előre haladás gondolatáért is meg kell küzdenem, akkor hozzám ért hideg, nedves nózijával és lenyomott egy-két kutyapuszit.
A kilométerek pedig észrevétlenül fogytak. Nap-nap után azon kaptuk magunkat, hogy két számjeggyel mérhető a megtett táv. S a félelmeim elszálltak, átadták a helyüket a boldogságnak, a pillanat megélés végtelen örömének és annak a ténynek, hogy teljesen mindegy milyen fizikummal érkezem, míg vagyok, aki vagyok, addig Keszthelyre hazaérek.
Csodálatos napokat töltöttünk el a késő tavaszt öltő Magyar Tengeren. Nem bántuk a forróság hiányát, hiszen így Lili velünk tarthatott felfedező túráinkra. Hol egy sokat emlegetett cukrászdát állítottunk “navigációnk” célkeresztjébe, hol egy lélegzet elállító fotókiállításra nyitottunk ajtót az éjszaka közepén kivilágított Festetics kastélyban.
Olykor elméláztam a Mólón sétálva, és csak figyeltem az embereket. Egyre kevesebben beszélgetnek, s az apró, természeti csodákat alig kíséri odafordulás. A Hold-híd látványa földbe gyökerezte Anyu lábát, és ahogy leírta a tünékeny égi jelenséget én magam is hálát éreztem ezért a vízfelszínen megcsillanó gyémántos ragyogásért.
Az asztalok körül mind több a néma, telefonját bőszen nyomkodó társaság, miközben mi nem fogytunk ki a szavakból, történetekből. Barátainkkal való találkozásaink az örömteli beszélgetésektől voltak hangosak. A telefonom valahol a táskám mélyén pihent, s a nem fogadott hívások számából ítélve nem sikerült meghallanom, még a csörgését sem. De jól esett a mobilos és internetes kommunikáció időszakos hiánya.
Két nap a strandra is kijutottunk, ahol nem tudom mivel keltettem nagyobb feltűnést: leragasztott fisztulámmal vagy akadozó járásommal, és azzal, hogy a leülés, felállás külön show műsorszám formájában ment. Nem érdekelt. A vízben aztán visszakaptam az oly rég megtapasztalt szabadságomat. Bár úszni az izomfájdalmak miatt nem tudtam, de a puszta lebegés, és lubickolás rengeteg erőt adott. Belefeküdtem a hullámokba és engedtem, hogy vigyenek, dobáljanak, felszínre hozva lelkem víztükrén azt a cseppet, ami mindig is voltam, vagyok, leszek, s ami a közös, nagy lélek-óceán egészének része. A parton gazdájára váró kerekesszék jelenléte külön boldogsággal töltött el.
S hogy ezek után milyen érzés a hazatérés?
Fantasztikus, hiszen itthon is minden nap csodák várnak. De néha jó ki és elszakadni, belemerülve szívem csücskének szeretettel dédelgetett “szigetébe”, belebújni a keszthelyi szeretet-köpenybe, megmerítkezve a Balaton bűbájában, hazahozva egy cseppet mindabból a csodából, ami ott szárba szökkent, s ami itt az égig nőhet.