Amikor azt mondjuk, hogy akkor és ott ennyi telt tőlünk, azzal mintegy vállrándítással konstatáljuk a meg nem változás, változtatás tényét. Lukács Liza a kötődésekről szóló előadásában kezdett bele ebbe a gondolatmenetbe, ami nagyon megérintett. Megérintett, mert olyan igazságot vélek benne felfedezni, amiről hajlamosak vagyunk megfeledkezni (jómagam is természetesen), és ami egyúttal társadalomkritikaként is megállja a helyét úgy, hogy egyáltalán nem kritikus hangnemet képvisel.
Egyrészt tény, hogy adott helyzetben mindig éppen csak úgy vagyunk képesek cselekedni, ahogy azt az akkori testi, lelki, mentális állapotunk engedi. Ez vitathatatlan. Másrészt ugyanakkor ebből az egy mondatból egy valami hiányzik, a felelősségvállalás. Mert ha én azt mondom, hogy ja, hát akkor ennyi telt tőlem, akkor szinte észrevétlenül, de leemelem a hátamról a felelősség sózsákját. Mert hát mit tehet az ember igaz, ha egyszer ilyen? Gyarló, meg tökéletlen, meg stb.
Tényleg?
Tényleg ilyen az ember?
Vagy igen, néha ilyen az ember, többször is, mint kellene, de ha akar változtathat, ha akar változhat? Én erre voksolok. Ám ekkor mindjárt más megvilágításba kerül ez az ártatlan, egyfajta önfeloldozásként szolgáló gondolat. Mert ha folyton feloldozzuk magunkat, ha újra, és újra szemet hunyunk önnön énünk felett, akkor arra bólintunk rá, hogy a transzgenerációs lenyomatok, traumák átadása teljesen rendben van, és valójában minden félresikerült tett, gondolat is belefér. Mert hát akkor ennyi telt tőlünk….
Vagy…. Vagy azt mondjuk, hogy igen, ez így sikerült. Nem ostorozzuk magunkat, nuku önbántalmazás, de a tisztánlátás is teret nyer, és úgy folytatjuk ezt a gondolatot, hogy oké, akkor miként változtathatnám ezt meg, miként változtathatnék magamon annak érdekében, hogy legközelebb már ne történjen meg? A másik nagy csapdája ennek a helyzetnek természetesen az önbántás, ami egyfajta önkéntes áldozat szereppel egyenlő, amikor az önsajnáltatás a kezdet és a vég. Ez egy önként vállalt szerep, ami ha csúnyán is hangzik a megúszásról szól, mert amíg ríhatunk azon, hogy jajjaj, mi ilyenek vagyunk addig legalább nem kell lépéseket tennünk azért, hogy változtassunk. Addig hibáztatható mindenki más, addig nincsen tisztánlátás csak vaksötétben tapogatózás.
Hogy ez az egész extra kellemetlen, és kényelmetlen? Persze, hogy az! A változás a komfortzónánkon, azaz a jól ismert, megszokott, langymeleg dolgokon túl kezdődik. De ha hajlandóak vagyunk egyenes gerinccel, tiszta tekintettel felelősséget vállalni magunkért, akkor egy-egy, utólag negatívnak ítélt esemény után nem azt szajkózzuk majd mintegy önmegnyugtató mantraként, hogy ennyi telt tőlünk, hanem konstatálva a helyzetet, ha kell milliméterről milliméterre előre haladva teszünk magunkért és azért, hogy többé ennek a mondatnak ne kelljen elhangoznia.
