Elismerni csak felismerve lehet!

Tegyük fel, hogy látunk valakit az utcán, aki épp egy pirospozsgás almát majszol. Azonnal reagálunk a látványra, összefut a nyál a szánkban, és azon kezdünk el tanakodni, hogy mikor csatlakozhatunk mi is az almát ropogtatók elégedett táborához.

Mindez kizárólag úgy történhet meg, ha előzőleg szereztünk már tapasztalatot az almaevésről, magyarul ismerjük az almát, mint ízletes gyümölcsöt. Felismerjük, mert rendelkezünk róla ismeretekkel. Tehát kizárólag arra a valamire tudunk ráfeledkezni, ami nem ismeretlen a számunkra.

Ez lényeges felismerés, ugyanis a mindennapi életünkben egyet jelent azzal, hogy amit másokban dicsérünk, amire áhítattal, tisztelettel tekintünk, az bizony bennünk is megvan.

Az irigykedés valahol itt jön a képbe, csak épp ennek egy olyan torz elgondolás szolgál alapul, hogy az a valami, amire vágyunk tulajdonképpen elérhetetlen. Miközben erről szó nincsen. Szerencsésebb úgy fogalmaznunk, hogy az, amit megpillantottunk utánzásra méltó. Ugye hogy így mennyivel jobban hangzik?

A fenti következtetés tudatosításra méltó. Ha elfogadjuk valóságunkként, hogy mindaz, amit méltatunk, amire felnézünk, amit pozitív jelzőkkel illetünk másokban, az bennünk is megtalálható (legfeljebb még nem hoztuk felszínre, ám ami késik, annak eljön az ideje), akkor olyan talizmánnal gazdagodhatunk, ami sorsfordító erővel bír.

Hogy miért? Azért, mert mindaz, amiről eddig azt hittük, hogy szép, becsülendő, tiszteletre méltó, de vágyálom csupán, arról kiderül, hogy nemcsak hogy valóság, hanem konkrétan kivétel nélkül ott van bennünk. És hogy kicsit javítsak a tükör törvényének renoméján, megjegyzem, hogy ez is hozzátartozik. Azaz másokban  nem kizárólag a tanításokat hordozó, belőlünk valamit “visszaszúró”tüskéket vesszük észre, hanem a virágokat is, melyeknek a gyönyörűségére automatikusan ráfeledkezünk. S amik a lelki virágoskertünkben mag képében csak a szárba szökkenésre várnak.A kint felismert virágok bennünk is növekednek.