Annak a társasháznak az udvarán, ahol élek van egy ősöreg rózsabokor. Mondjuk ha engem kérdeztek nekem rózsafa. Vaskos, marcona, hajthatatlan, és nagyon tüskés. Már nem egyszer kerültem a töviseivel közelebbi testi kapcsolatba, bár tagadhatatlan nem igazán vágytam erre a típusú érintkezésre.
A rózsaképződmény árnyékában, a talajhoz lapulva barátságosan minden évben feltűnnek azok a virágok, amik az én szívem kedvencei. A hóvirágok. Az árnyékot adó, amúgy még a kíváncsi tekinteteket is távol tartó rózsa nem mondanám, hogy a világ legjobb körülményei biztosítja a tavasz hófehér fejű hírnökeinek. Kicsit olyanok egytől-egyig, mint a sziklák repedéseiben kibúvó túlélők, akik akkor is virágoznak, ha ezt egy kietlen hegyormon, társaság nélkül, egyedül kell tenniük.
És hogy miért hozom fel mindezt? Azért, mert ezek a hóvirágok is évről-évre megjelennek. Akkor is, ha előzőleg elfagytak, akkor is, ha a tüskés közeg nem épp a kedvükre való, akkor is, ha olyan magasra nem tudnak nőni, akkor is, ha kevesen kapaszkodnak csak össze. De megérkeznek a zord körülmények ellenére, és élnek! Virágoznak!
Én is csak azt kívánom nektek, mindannyiunknak, hogy éljünk, és virágozzunk még akkor is, ha a körülmények nem támogatóak, ha a környezet nem tápláló, ha néha úgy tűnik viharfelhők gyülekeznek. Éljünk, mert ezt a döntést, ezt a lépést kizárólag mi hozhatjuk, tehetjük meg! Éljünk, és ne hajoljunk meg a szeszélyeknek, azoknak a dolgoknak, amikre nem mindig van ráhatásunk. Éljünk, mert épp úgy ez a természetünk, mint azoknak a csöppnyi hóvirágoknak, akik fittyet hánynak a tüskékre, vagy azoknak a virágoknak, akik a sziklaszigetek ürességében is ragyognak! Éljünk!
