Annyi mindent tanultam az utóbbi időben, vagy hogy pontosabban fogalmazzak, annyi mindenre emlékeztem vissza, amit tudok, amit mindannyian tudunk. Persze nem az egómmal, nem az elmémmel. Viszont ezzel együtt azt a késztetésemet szélnek kellett eresztenem, hogy mindenáron segíteni akarjak másoknak. Rádöbbentem arra, hogy ez lehetetlen. Tényleg lehetetlen! Majd, ha bennem rend lesz, akkor körülöttem is kialakul egy új világ. És ebben a térben aztán meggyógyulhatnak azok a sebek, amik készen állnak a gyógyulásra.
A nézőpontunk teremti a valóságunkat. A mondat, amit ha hajlandóak lennénk igazán megérteni, ha bátrak lennénk beleérezni és képesek lennénk minden pillanatba beépíteni, akkor rádöbbenhetnénk arra, hogy varázspálca rejlik a kezünkben! Bármilyen nézőpontot érdekessé tehetünk pusztán azzal, hogy tudatosítjuk, hogy hmm milyen érdekes nézőpont és ennyi. Ami csak érdekes az nem jelentőség teli, azaz megváltoztatható! Másképpen fogalmazva a hitrendszereink, a hiedelmeink formálják a belső, s ezáltal a külső világunkat. Amit gondolunk, amit igaznak fogadunk el, az megvalósul körülöttünk. De ha hajlandóak vagyunk mindent megkérdőjelezni és újra kérdésként élni, nem kijelentésként, akkor felfedezhetjük azt a csodabirodalmat, amit a gyermekek sokáig látnak, élnek és éreznek.
A “miért” kezdetű kérdések sehová sem vezetnek. Nem a múltban kell ásni ahhoz, hogy a jövőt teremtsük. Ha folyton rákjárásban visszafelé haladunk, akkor egyúttal nem mehetünk előre. Ha újra és újra visszanézünk, akkor könnyen nekiütközhetünk mindennek és mindenkinek. Ellenben, ha lépegetünk előre az úton, akkor úgyis szembe fog jönni velünk ez-az, amivel aztán farkasszemet nézhetünk és amit végül elengedhetünk. Így, miközben a jövőnk felé tartunk gyógyul a múlt is!
Azok a kérdések visznek előre, amik kitágítják bensőnkben a teret, amik ha elhangoznak bennünk, akkor az olyan érzés, mintha nagyobbakká váltunk volna. Mert a szűkösség érzete, ami egyet jelent a skatulyába zártsággal nem igaz! Nem igaz, pusztán ennek a világnak a játékszere, a manipulációs eszköze. A félelem, a rettegés, a bizonytalanság, a gyűlölet összeszűkít icipicire. Na, de sündisznó állásból úgy mégis hogyan lennénk képesek jelen lenni? Sehogy!
Örök igazság, ami számomra felért egy megváltással, hogy ami nekem igaz az életemben, attól könnyebbé, teresebbé válok, viszont ami nem igaz, az összehúz, összeránt belül aprócskára és jelentéktelenné tesz. Micsoda iránytű ez az élet minden egyes helyzetében!
Az érzések, gondolatok nagy része nem is hozzám tartozik, kicsit sem az enyém, csak soha, senki nem mondta azt, hogy hahó, nem kell ám ezeket a benned feltörő hatásokat túl komolyan venni. Nagyon érzékenyek, éberek vagyunk a környezetünkre. Talán el sem tudjuk képzelni mennyire. Nem pusztán azokra, akik a közvetlen közelünkben tartózkodnak. A transzgenerációs lenyomatokról pedig még nem is beszéltem. Szóval igenis érdemes magunkban feltenni olykor azt a kérdést, hogy az, ami bennünk zajlik, tombol, egyáltalán a miénk?
Olyan kincsek ezek, amiket bárki, bármikor felfedezhet. De a kulcs, ami nekem is rengeteg megértést hozott, hogy mindez kizárólag szabad akaratból működik, választható. Én hiába szeretném foggal-körömmel ráerőltetni a másikra, hogy márpedig próbálja meg a nézőpontjait összeírni, megkérdőjelezni vagy nyitni a terét. Ha aktuálisan le/be van zárva, akkor a láthatatlanul húzódó falai, bástyái még magasabbra nőnek, még áthatolhatatlanabbá válnak. Így rájöttem arra, hogy egyetlen dolgot tehetek, hogy téglánként lebontom a saját várfalamat, és mind teresebben élem az életemet, ami aztán úgyis alakít, formál mindent és mindenkit, akit lehet, aki hajlandó ezt befogadni. Ezért aztán régóta nem okoskodom már, ha kérdeznek válaszolok, de nem kezdek bele olyan eszmefuttatásokba, amiknek meglehet még nem jött el az idejük. Haladok a bensőmben tovább és tudom, érzem, ahogy újabb és újabb vasmacskákat szabadítok fel, engedek el, úgy könnyül meg rajtam kívül még ki tudja hány ember, mert öröktől fogva össze vagyunk kapcsolódva!