Sokat töprengek mostanában azon, hogy vajon mit teszünk az emlékezésért? Nem a passzív könnymorzsolgatós variációra gondolok, amikor sírunk azért, ami nem történhetett már meg, sírunk önmagunkért, és sírunk a múltért is. Azért nem erre gondolok, mert ha bevalljuk, ha nem ez a típusú emlékezés nem arról szól, akit elvesztettünk, hanem saját magunkról, arról, hogy áthidalhatatlan idő- és térbeli távolság jött létre, hiszen valahol mélyen mindannyian hisszük, hogy akik elmentek már jól vannak. Mi meg ugye itt maradtunk megbirkózni a gyásszal, a hiánnyal, az űrrel.
Én az emlékezés aktív, teremtő formájára utalok. Vajon mit teszünk azért, hogy akit elvesztettünk annak az esszenciája, a lényének a lényege megmaradjon? Vagy ha olyasvalaki távozott el, akivel a viszonyunk korántsem volt kiegyensúlyozott, akkor vajon merünk-e lépéseket tenni legbelül, hogy úgy zárjuk le ezt a kapcsolatot, ami nem hagy maga után évek múltán is felbukkanó tankcsapdákat?
Alapvetően nincsenek egyetemes válaszaim a feltett kérdéseimre, mert mindez egyénfüggő. De azt hiszem a legnagyobb szeretet, tisztelet jele, ha aktívan emlékezünk. Ha mondjuk beszélünk az illetőről, ha a tanításait, vicceit, szófordulatait, amik persze nekünk is tetszenek visszük tovább. Ha megemlítjük, amikor összegyűlünk, ha felidézzük a közös pillanatokat. Ha nem hagyjuk meghalni, azaz elfelejteni, elfelejtődni.
De ezt csak akkor tudjuk megtenni, ha valóban, ténylegesen helyretettük a feldolgozatlanságainkat, mert amíg ez nincsen meg, addig legfeljebb lecövekeljük magunkat a múltban hatalmas kárt okozva ezzel mindenkinek. Nem a tárgyak emlékeznek, emlékeztetnek, nem a helyszínek emlékeznek, emlékeztetnek, nem a holmik, dolgok emlékeznek, emlékeztetnek, hanem mi magunk. Ott a szívünkben minden, ami hozzánk, ami hozzá tartozik, és minden, ami emlékezni, emlékeztetni tanít!