Alfréd úgy határozott, hogyha egyszer ezt a nevet kapta a sorstól és mélyen tisztelt felmenőitől, akkor bohócnak áll. Hogy azt vajon honnan szedte, hogy az Alfréd pláne a Frédi becézés cirkuszi közegbe való rejtély. Ám a kőkorszaki szakik helyett a krumpliorrok és hónaljból előugató hónaljkutyák világát választotta. Pedig a kövekről mindig a hegymászás jutott eszébe, amit annyira szeretett, s amit végül emlékezete hegyormain élhetett csak meg.
Volt egy zöld színű bábja, amit ő leginkább kéknek látott. A színváltós segítővel úgy gondolta bebiztosítja a produkció sikerét. A sárkányra emlékeztető egyfejű természetesen a Süsü nevet kapta, s vele együtt a küldetést: hordjon össze minél több süsületlenséget.
Khm khm mi lesz Süsüből, ha megfőzik – harsogta eltorzított nózihanggal morcos ábrázatú publikumának a főtt kérdést. Zöldbáb főzelék!
A reakció elmaradt, de Alfréd úgy érezte addig kell ütnie a vasat míg forró, azaz forraló. Pláne, ha hideg, mert akkor fagyálló. Evezni az árral szemben, valahol azt hallotta jó móka. Szóval így folytatta a bábozást:
Miután kimostam Süsüt, sárkányt teregettem.
Alfréd kezdte már bánni, hogy nem a Flinston családra voksolt, ennyi kőbunkóval valószínűleg ott is találkozott volna, de nem adta fel, tovább próbálkozott. Táncolt, énekelt, mutogatott, utánzott. Ám egyhamar belefáradt a produkálásba. Rádöbbent arra, hogy a piros mosolyú smink-maszk mögött jóformán vicsorog. Ívesen kihúzott szeméből folyni kezdtek a könnyek. Eszébe jutott a nagyapja, aki földmérőként járta a telkeket, rajzolta a vázlatokat, s határokat jelölt ki. A fülében csengtek a szavai, amikor arról mesélt, hogy a térkép, vagy az előre, a hivatal által megadott adatok olykor köszönő viszonyban sincsenek a valósággal. Tehát a földmérő aranyat ér.
Szívmérőre is nagy szükség lenne, aki a lélek-határok megszabásának mestere – gondolta, s kihúzva magát ezzel zárta az előadását:
Bohóckodom, mintha tényleg, csak ez lenne a való élet.
Viccet cserélek hahotára, nevettető etető jó ízű kacagásra,
De a sminkem alatt, olykor könnyfolyam tarol, s belém búbánat karol,
Mert lehazudhatom az égről a csillagokat, mindez semmit sem ér, ha a szívemben valódi fény utat nem mutat….
Jó dolog a hahota, ha a szív őszintén visszhangozza,
S minden percet megédesít egy mosoly, ha abban nyugalom, öröm honol.
Elmegyek tán vőféjnek, hogy örömöt szerezzek, egybefonódó sorsokat keressek, s nevettessek,
De itt nem kell, hogy a műkacagástól, rabigába hajtott mulattatástól hasra essek.
Azzal kirázta a hónaljából az ott elrejtett trombitát, kalapjából előráncigált néhány növénypalántát, cipője orrával berúgta a cirkusz ajtaját, s nem maradt utána más, mint egy, kezeskedő gazdája nélkül lefittyedt báb.
Alfréd a krumpli orrot kukta sapkára cserélte, mert az Alfrédó szósz is közel állt az ízléséhez. S miközben élvezettel végezte a munkáját arra gondolt, egy pötty figyeli, és azt kérdezi: hogy van, ő pedig annyit felel: nézőpont kérdése!