Sokszor beleesünk abba a hibába, hogy egy, az idők folyamán elsajátított tudást automatikusnak, természetesnek, magától értetődőnek veszünk. Én legalábbis hajlamos vagyok erre. Azt gondoltam ezidáig, hogy a “ez róla szól, nem rólam” leckét már megtanultam. Meg is, de elfelejtettem az emlékeztetőt bekapcsolni a szívemben, hogy amikor helyzet van újra eszembe jusson a lényeg.
A héten szembesültem mindezzel. Több olyan szituációba is kerültem, ahol vagy a mérhetetlen düh vett rajtam erőt, amikor mondjuk egy betegtárs engem, vagy egy másik sorstársamat piszkálta, vagy a lesújtottság, amikor valaki rajtam kívül álló helyettem kívánta megfogalmazni mit érzek jelen pillanatban, vagy a tehetetlenség, amikor újra szembesültem egy lekezelő beszólás formájában azzal, hogy nem egyszer azok, akik egy cipőben járnak nem, hogy nem segítik, hanem inkább tromfolják egymást, vagy a mélybe zuhanó szomorúság amikor igazságosság címén látványos igazságtalansággal kezeltek.
Csak egyetlen egy feloldozó mondat nem ugrott be: “ez róla szól, nem rólam”. Pedig az igazság tényleg ennyire egyszerű. Ezek a szituációk a beszóló, lekezelő, “igazságosztó” emberek lelki világáról tanúskodnak, és pont. Annyiban természetesen az én felelősségem is, hogy engedtem reakcióba hajtani magam, engedtem, hogy olyan dolgokra reagáljak, olyan dolgokon húzzam fel magam, vagy szomorodjak el, amiken nem kellett volna. Mert valójában nem nekem, és nem rólam szóltak.
Tudatos jelenlét. Ha jelen maradtam volna a fent említett szituációkban, akkor a múltból táplálkozó reakcióknak nem maradt volna helyük. Akkor nem ragadnak el a kiszolgáltatottság, az igazságtalanság, a megbántottság érzelmei. De kizökkentem, nem vettem mély levegőket, és nem maradtam a jelenben, reakciómentesen, átlélegezve azt, ami van. Bevonódtam, nem kicsit.
Előfordul az ilyen. Előfordulhat mindannyiunkkal, hogy egy olyan leckéről, tanításról feledkezünk meg, amit már a magunkénak éreztünk. De ekkor lényeges, hogy ne az önbántás, önhibáztatás útján induljunk el, hanem egyszerűen csak konstatáljuk a konklúziót, mélyítsük el a tudást, és lépjünk tovább abban a reményben, hogy amikor a következő tüske száguld felénk pusztán a lényünk jelenlétével ártalmatlanítsuk azt. Mert ha nincs kit megsebezzen a tüske, akkor az élessége lényegtelenné válik.
