Normal
0
21
false
false
false
MicrosoftInternetExplorer4
/* Style Definitions */
table.MsoNormalTable
{mso-style-name:”Normál táblázat”;
mso-tstyle-rowband-size:0;
mso-tstyle-colband-size:0;
mso-style-noshow:yes;
mso-style-parent:””;
mso-padding-alt:0cm 5.4pt 0cm 5.4pt;
mso-para-margin:0cm;
mso-para-margin-bottom:.0001pt;
mso-pagination:widow-orphan;
font-size:10.0pt;
font-family:”Times New Roman”;
mso-ansi-language:#0400;
mso-fareast-language:#0400;
mso-bidi-language:#0400;}
Vannak olyan napok, amikor úgy érzem magam, mint a napfény, amit eltakarnak a felhők. Tudom, hogy valahol mélyen ott van a nap, ami mindig tartja bennem a lelket, de ilyenkor ezek a felhők mindent sötétebbé varázsolnak.
Néha nekem is le kell ülnöm és a térdemre hajtani a fejemet. Néha utolér annak a súlya, ami velem, velünk történt. Annak a közel 11 éves harcnak a pora, amin folyton menetelünk. S bár mindig várjuk a jobbat, újabb csapások érnek. És ilyenkor kell megküzdenem azzal a tudattal, hogy nem reménykedhetek abban, hogy jobb lesz. Nem reménykedhetek abban, hogy a veséim újraindulnak. Pedig a vakság már csak egy, csip-csup, dolognak tűnik, nem problémának. De a dialízisek és az, hogy folyton korlátolni kell magam – nehéz. Nehéz nem inni akkor, amikor az ember majd megpusztul egy korty vízért. Pedig csak emberi szükségletekről beszélünk, de mégis:
Ezeken a napokon akkora súllyal telepszik rám, hogy szinte összenyom.
Aztán, ahogy próbálok, egyre kisebbre összezsugorodni megérint egy hideg orr. Rá egy pillanatra megsimítja a fejem egy kéz és tudom, fel kell kelni, mert van kiért. Amikor olvasom a bloghoz fűzött hozzászólásokat vagy csak nézem a like-okat mindig öröm tölt el. Amikor megcsörren a telefon és egy kedves barátom keres, újra felragyog a szívem.
Picit feljebb emelem a fejem és rájövök, hogy lépni kell tovább, mert ez egy sehová sem vezető zsákutca. Egy sötét, koszos zsákutca. Aztán, ahogy Anyu keze hozzámér, rádöbbenek a tényre, hogy ő az igazi hős. Végignézte az évek során a történteket és állva maradt. Olyan, mint egy kőszikla. Annál rosszabb egészen biztos nincs, mint látni, hogy akit szeretsz, az életednél is jobban, bánatos, beteg. Márpedig ő nap, mint nap ezt éli át. Én ebbe belerokkannék. Ő pedig talpon van, miattam, értem, a családért. Olyan erő birtokosa, ami mindenkinek erőt adhat.
A mi családunk ilyen. Keresztanyámék is óriási küzdők, akikre csak felnézni lehet.
Aztán felemelem a fejem és kezd újra kisütni a nap. De van, amikor ragyogó napfény mellett is zuhog az eső. Van, amikor engedni kell a könnyeket. Nem szégyellni, csak engedni őket és ezzel elengedni a bajt, mert utána, akárcsak az égen, a szívünkben is egy szivárvány lesz. Szebb, gyönyörűbb, mint valaha, aminek a káprázata új erőt adhat, mindenkor.
Van, aki a gyengeség jelének tartja a pillanatnyi esőfelhőket. Van, aki szerint ezt magukba kell zárni, és a lakat kulcsát elhajítani. Szerintem meg a gyenge, nehéz pillanatokat csak úgy lehet továbbengedni, ha hagyjuk, hogy megérintsen bennünket. Ha hagyjuk, hogy egy pillanatra összetörjön bennünk mindent. Ha hagyjuk, hogy kijöjjön belőlünk minden rejtett fájdalom. Mert, ha ezt megéltük, képesek vagyunk elengedni és továbblépni.
Hogy ez önsajnálat-e? Szerintem nem, mert az ember fel tud belőle állni. Fel tud állni és újra erőt meríteni mindabból, amiből azelőtt, de ehhez néha útjára kell engedni pár könnycseppet.
Hiszen nem attól válik valaki erőssé, hogy folyton megy, mint a gép és szilárdnak mutatja magát (miközben egy pont után lehet összetörik), hanem attól, ha képes megélni a fájdalmát és azon túllépni, abból felállni.
Legyen szép a napotok!