A szeretet ezerarcú. De vajon milyen az igazi, tápláló szeretet? Vajon erre is úgy jövünk rá, ha előbb megtapasztaljuk mi az, ami nem táplál, ami nekünk nem szeretet?
Sokat foglalkozom ezzel a témával mostanában. Főleg azért, mert hihetetlennek tartom azt, hogy az ember úgy általában milyen fokú télélő készséggel rendelkezik. Hogy olyan helyzeteket is képes magában átkeretezni, újraszínezni, amik alapjáraton feketén-fehéren nézve nem valószínű, hogy a szeretet fiókjába beleférnének.
A nagyapám előszeretettel látogatta a kocsmákat, és mivel nála is töltöttem időt vakációzáskor, így nyilván én is vele tartottam. Még nem voltam tíz éves, nem akadtak előítéletek a tarsolyomban. Amikor megérkeztünk a kedvenc helyére mindig kaptam egy pohár üdítőt, vagy valamilyen jégkrémet. Mindkettő extrának számított abban az időben. Az asztaloknál ülő bácsik az ő haverjai voltak, engem nem kommentáltak szerencsére. Úgyhogy ez, a sűrűn ismételt jelenet valamiképpen összefonódott azzal a fajta, igencsak tökéletlen szeretettel, amire a nagyapám képes volt. És hogy a gyermek milyen nagyszerűen működik? Idővel átalakítottam magamban ezt a képet, és szeretettel telivé formáztam. Ennek következményeként a mai napig, ha megérzem a kocsma jellegzetes illatát, meghallom a sutymorgást, akkor nem az ítélkezés tör fel belőlem, hanem az egykori, elhalványult szeretet érzése. A gyermek túlél, és abból merít, amiből tud. A szerencse az az, hogy felnőttként erre felfigyeltem, tudatossá váltam a kérdésre, elfogadtam az emléket, de azt is pontosan értettem, megértettem, hogy ez minden csak nem az a szeretet, ami valóban táplál. Ha erre nem ébredtem volna rá, ha mindezt nem tudatosítottam volna magamban, akkor megtörténhetett volna az, ami oly sokakkal történik meg: összejöhettem volna egy, az első randit kocsmába szervező fazonnal, aki a fröccse mellé üdítőt kért volna nekem. Ha ezt az egészet nem értettem volna meg, akkor eme “romantikában és alkoholban dúskáló” jelenet átélésekor azt mondhattam volna: hű, ennek az embernek tényleg fontos vagyok, sőt ez az ember szeret!
Ez egyetlen aprócska, élet írta történet, példa. Mindannyian tele vagyunk ehhez hasonló, vagy ennél még sokkalta durvább lenyomatokkal, és mivel alapjáraton a túlélésre vagyunk berendezkedve amikor csak tudunk túl is élünk. De ennek megvan az ára. Ezért jó, ha az ember rá tud nézni saját magára kicsit kívülállóként, a viselkedésére, a mintáira, az emlékeire, mert kellő távolságból nem mindennapi képek állhatnak össze a múlttöredékek ezernyi puzzle darabjából.
