Évekkel ezelőtt kitaláltam egy “játékot”. Az utcán séta, vagy várakozás közben a felém áradó hangok közül kiválasztok egyet, egy “valakihez” tartozót és
teljes lényemmel rá fókuszálok. Egy villanásnyi időre a helyébe képzelem magam, azon jártatom az agyamat, vajon milyen életet élhet, milyen a személyisége, kik veszik körül, milyen érzések tombolnak a szívében, lelkében, hogy érzi magát a bőrében?
A múlt héten egy hölgy volt a játékom főhőse. Kopogós cipőben, vélhetően kiöltözve haladt előre az utcán. Mint rájöttem, mellette egy halk szavú fiatalember sétált, akinek csak azért nem vettem észre a jelenlétét elsőre, mert még a lépései zaját is a koppanó cipőkhöz igazította. A hölgy beszélt, mesélt. A parfümjének illata megcsapta az orromat, kellemesen hatott rám. Vajon hova tart most? Boldog? Vagy éppen kétségbeesett? Hol dolgozhat, mit csinálhat? Várja otthon család, társ, társas magány? A kérdésekre feleletekként legfeljebb megérzéseim vannak. De alapvetően nem is a válaszok a lényegesek. Számomra úgy sem fog nagyjából soha kiderülni, egy dilemmára sem a helyzethez és emberhez passzoló realitás.
Hogy mi ebben a játékban a legszebb? Az, hogy végül mindig én leszek a nyertese. Hogy miért? Mert képzeljek bár el bármilyen csodálatos életet, gondtalan, felhőtlen kék eget, arra jutok: nem cserélnék senkivel.
Ahogy támaszkodtam a botomra, és figyeltem a koppanó cipők nyomát, rájöttem, hogy ez a “sors-elfogadás” egyfajta titkos összetevője az életem receptúrájának. Mert elfogadom, aki vagyok és ami történik velem. Elfogadom a könnyeimet, a nehézségeket, fájdalmakat. Elfogadom, hogy megöregedtem, legyengültem. Elfogadom, és nem lezárásként tekintek minderre, még a legnehezebb momentumokban sem.
A játék felemel, mert őszintén szólva néhány másodperc erejéig szeretek mások vélt vagy valós bőrébe bújni. De végül mindig megelégedéssel tölt el, hogy újra tökéletlen önmagam lehetek.
De azért akadnak kivételek, amik végtére is erősítik a szabályt. Pár napja újra játszottam. Egy gyalogos haladt el előttem. Ami megragadta és felkeltette a figyelmemet az a kosarának a nyikorgása volt. Hagyományos, régimódi fonott kosár. Nagyon régen hallottam már ilyet, talán utoljára Gyermekkoromban. A mamámnak volt egy szép, masszív kosara, abba szoktuk belerakni a piacon szerzett portékákat. Épp ugyanúgy nyikorgott, egykor mint ez a mostani. Nem tudom, hogy férfi vagy női ujjak szorultak-e a vesszőfonat fülére, mindenesetre a léptei könnyedek, gondtalanok voltak. Ez az érzet volt az, ami magával ragadta a szívemet.
A játék “szabályaitól” merőben eltérve nem gondoltam bele abba, vajon mit csinálhat, honnan jöhet és hova tart. Egyszerűen elfogyott ez a fajta kíváncsiság és elkapott a vágyódás. A vágy hogy én is olyan könnyen jöhessek, mehessek, mint ahogy ő tette. Zsigereimben éreztem annak a hiányát, ami egykor legalább az életem része volt. Beugrott, hogy lehet ő is éppen a vásárcsarnokból tart hazafelé. A piac és az otthonom között most leküzdhetetlenül nagy távolság feszült, ami egykor nevetve lefutott táv volt csupán. Gyomorszájon vágott a kívánság: bárcsak ismét fájdalomtól mentesen, biztos léptekkel járhatnék, bárcsak visszatérne hozzám a szabadság.
Ahogy ezt végiggondoltam rádöbbentem arra, hogy ez a játék nem csak arra jó, hogy 1 pillanatra, vagy tán egy percre másnak a bőrébe bújjak. Arra is tökéletes, hogy felfedje előttem, a talán még saját magamnak sem bevallott vágyaimat, lerántva a leplet szívem legrejtettebb kincseiről. S eközben rájövök arra, hogy melyik az a seb, lelkem szövetében, ami jelenleg is tátong, vérzik, és képtelen begyógyulni, mert minduntalan újra és újra felszakad.
Ahogy hallgattam a nyikorgást, ahogy engedtem magamat belemerülni a múlt édes emlékeibe, hirtelen elöntött a hála érzése. Hála mindazért, amit megélhettem, hála azért, hogy itt lehetek, hála minden egyes gyémántért, ami a szívem formázta kagylótestben kín-porszemből született meg.
Végül mosolyogva töröltem le arcomról a könnyeket, és ismét győztesnek éreztem magam, nemcsak az általam kitalált játékban.