Fogyókúra: áldás vagy átok?

Fotó: Horváthné Jutka

Ha valaki tíz évvel ezelőtt megkérdezett volna arról, hogy mit gondolok a súlyvesztés pozitív vagy negatív dolog, akkor valószínűleg hatalmasra kerekedett szemekkel, szinte felháborodva közöltem volna, hogy természetesen, pozitív. Hogy is merülhet fel ennek az ellenkezője bárkiben? Hiszen az egy csoda. Csoda, ami akkor és ott nekem elérhetetlennek tűnt.

De vajon most mit mondanék, öt évvel az életmód váltásom után, negyven kilóval kevesebben? Nem merném rávágni, hogy 100%-ban pozitív. Mert persze a formáló értelmében mindenképpen az: könnyűvé vált a mozgásom, nem fájnak az ízületeim, és nemes egyszerűséggel jól érzem magam a bőrömben. Viszont a lelki következményekről alig hallok beszélni bárkit is, miközben ezek a nyomok soha nem tűnnek el. Hogy mikre gondolok?

Fotó: Horváthné Jutka

A folyamatos számolgatásra: belefér vagy nem, gógyizásra, hogy ilyen párosítással, társítással rendben van-e stb. Ezek a kényszeres cselekvések szakaszokat is jelölnek. Az én esetemben jól mutatják, hogy egy időben a kalória számolgatását éreztem kifizetődőnek, aztán a makrókat vettem górcső alá, végül a tápanyagok minőségére és társítására hagyatkoztam. Jelenleg utóbbi a fajsúlyos az életemben. Ma már tudom, hogy a szalonna nem az ördögtől való, de ha kenyérrel társítjuk, tehát zsírt adunk gyorsan felszívódó ch mellé, akkor már azért közelebb állunk a kénköves pokol pereméhez, ami a súlykontroll vesztéhez vezet. Ma már tudom, hogy a zsírokra szüksége van a szervezetemnek, ahogy a jó minőségű, és lassan felszívódó szénhidrátokra is. Ma már nem hiszem azt, hogy csak fehérjét szabad éjjel-nappal enni, inni. Ma már látom az egyensúlyt, és erről kiválóan tanúskodik az általános erőnlétem, és állapotom.

Fotó: Halmai Dóra

A kristálycukrot, a gyorsan felszívódó ch-kat például fehér lisztek, de nekem a teljes őrlésű sem barátom, a glutént és a tejet nem divatból zártam ki az életemből, hanem azért, mert tapasztalom a hiányuk jótékony hatását. Felfedeztem azokat a hozzávalókat, melyek segítségével tésztát, lasagne-t vagy éppen nokedlit nemcsak álmaimban ehetek. Az édességek iránti rajongásom is vitathatatlanul tart, de ma már tudom, a fenti zsír-szénhidrát példából kiindulva, hogy a magok és a gyümölcscukor nálam nem optimális kombináció.

Rátaláltam azokra a természetes édesítőkre, melyeket nyugodtan merek használni, és azokra a lisztkeverékekre, vagy éppen csokoládékra, amik nyugodt szívvel fogyaszthatóak, az egészségtudatosság szempontjából. Ma már tudom, hogy nem minden a kalória, és ma létezni sem bírnék sportolás, mozgás nélkül.

A fentiek fényében minden pozitívnak, “hepinek” tűnik. Ez igaz, de az idáig vezető út rengeteg lelki akadállyal volt teli.

Annak idején, amikor túlsúlyos voltam jól éreztem magam, és nem vágytam változásra, változtatásra. Mégis életem legjobb, makacsság táplálta elhatározása, hogy ráléptem a formálódás útjára. Viszont az a sok beszólogatás, ami kísért, az a rengeteg alaptalan kritika, bántás vagy éppen segítő szándékba burkolt piszkálódás nagyon megnehezítette az előre haladást.

Akadt, aki megjegyzést tett arra, hogy nem kéne süteményt ennem fogyókúra idején, miközben egyetlen alkalomról volt szó hónapok után. Akkor még nem tartottam magam távol a fent felsorolt anyagoktól. Más anorexiásnak vélt, amikor eljutottam abba a fázisba, mely bátran nevezhető túlzásnak. De mivel nem láthattam az eredményemet, roppantul nehezemre esett tisztába jönnöm a helyzetemről, és egy ideális testképet kialakítanom magamról.

A fogyókúrát idővel elfelejtettem és az életmód váltás helyes ösvényére léptem.

Nehéz volt elhinnem, hogy nem az a minden, amit a mérleg mutat. Izmosodnom kellett, és ez súlygyarapodással jár. Bitang kemény feladat volt megértenem és elfogadnom, hogy nem a számok világában kell gondolkodnom.

Ma már nagyon tudatosan odafigyelek a mozgáshoz hangolt táplálkozásra, hogy a fejlődésem minél ideálisabb legyen. De még így is előfordul, hogy egy-egy nagyobbnak tűnő belakás után lelkiismeret furdalásom van.

Igen, mert a fogyókúra ezt csinálja. Bűntudatot ültet a szívbe, ami nagyjából kiirthatatlan. A testképzavar is valahol itt kezdődik, de mivel nem vagyok pszichológus így ebbe nem látok bele.

Ám egy biztos. A fogyókúra centrumba állítja az étkezést, a kajálást. A folytonos kattogás azon, hogy mi lesz a reggeli, ebéd, vacsora egy idő után kimerítő.

Ráadásul az újabbnál-újabb trendek és tendenciák teljesen összezavarhatják az embert. Most akkor a ketogén, a fehérje vagy a szétválasztó diéta a jó?

Egyáltalán van általános értelemben vett, mindenkire alkalmazható és ráhúzható jó? Szerintem nincsen. Nyilván alapok vannak, de az építkezést mindenkinek a maga eszközeivel kell véghez vinnie.

Rengeteg segítséget kaptam az évek alatt az edzőimtől, és a táplálkozásom kialakításához sem voltam rest kérni, kérdezni.

Nagyjából fél éve érzem azt, hogy minden rendben. A jelenlegi edzéstervem, a velem foglalkozó csodálatos szakemberek (barátok), és az ízlésemhez, saját bőrömön megtapasztalt “törvényekhez” alakított étkezésem harmóniában vannak egymással, és egyensúlyban tartanak.

De azokat a hónapokat, éveket senkinek sem kívánom, amikor a bántó megjegyzésektől megsebezve kérdezgettem itthon, hogy tényleg ennyire borzalmas vagyok? De ez is én vagyok… Ha a kövér Nikit mindenki elfogadta, akkor az ideiglenesen túlságosan sovány Niki miért csak beszólogatásokat kaphat?

A mai napig érik kemény kritikák a táplálkozásomat befolyásoló, irányító szigorú szabályokat, és engem is elcsípnek a degradáló kommentek, de már nem érdekel.

Senkit sem akarok megváltoztatni, megtéríteni. A saját édesanyám úgy eheti mellettem a kedvenc csokiját, hogy egy fél megjegyzést sem kap tőlem. Nem gondolom magamról, hogy mindent tudó vagyok a témában csak azért, mert sikerült lefogynom, átalakulnom.

Fotó: Horváthné Jutka

Nem értek egyet azzal az erőszakos, már-már agresszív kampány technológiával, amit helyenként tapasztalok a témában. Szerintem is égetően fontos lenne tudatosabban gondolkodni, a táplálkozásunkat úgy megreformálni, hogy az ne kúra, hanem életvitel szerűen élvezhető legyen, s a mozgás előnyeit is napokig sorolhatnám. De zsarolással, bántással, cikizéssel maximum belelovalni lehet a másikat egy kényszer szülte helyzetbe, ami éppen ezért biztos, hogy nem lesz tartós. A hosszútávú változáshoz belülről fakadó igény szükséges, ami több a fellángolásnál. A villámgyors, rövid utat kínáló, szélsőséges megoldások helyett a saját ösvény kitaposása az egyetlen, ami végleg járhatóvá avanzsálhat. Van, aki pusztán mértéktartással alakult át, míg akad, akinek szigorú keretekre, szabályokra van szüksége ahhoz, hogy érezze meddig mehet el. Abban hiszek, hogy mindenkinek egyéni útja van, vagyis mind a táplálkozásban, mind a mozgásban teret kell kapnia az egyediségnek. De a lelki nyomasztás, az ostorozás (sem az ön, sem a másra irányuló) nem előre mutató, sőt. Rengeteg kárt okozhat!

Azt sem volt könnyű a helyére tennem, hogy sokan, akik eleinte biztattak, azok előbb  irigykedőkké, végül pedig kétkedőkké váltak: jó a genetikád, a véredben van stb.

Ma már tudom, hogy ezekkel a megjegyzésekkel nem nekem van dolgom, mivel nem rólam, hanem a megnyilvánulókról szólnak. De amikor az ember sebezhető, amikor próbál szokásokat kialakítani és régi láncokat eltépni, akkor ezek az aprócska lélekbe fúródó nehézségek hátráltatóak lehetnek.

Összegezve sosem gondoltam volna, hogy a súlyvesztés fizikai része ezerszer könnyedebb, mint a lelki oldala. A sok sérülés, rossz beidegződés és hibás elképzelés a hájrétegek helyére léleksúlyok képében érkeztek meg.

S hogy megérte-e? Igen! Ezerszer újrakezdeném, csak más technikával, bölcsebb, tanultabb hozzáállással, de nyilván ennek épp így kellett lennie, hogy a rengeteg gátat átlépve végül belerohanhassak a szabadság könnysós tengerébe.