Gyermeki hit

A hétköznapok sokszor egy óriási mókuskerékre hasonlítanak, amiből csak egy-egy pillanatra esünk ki, aztán ha akarunk, ha nem vissza kell ugranunk és hajtanunk tovább. Ilyen monoton, sablonizált hónapok súlyai fekszenek rá a vállunkra és egy idő után már nem érzünk semmi mást, csak a megszokást. De vajon milyen is volt igazán élni?

 

A pénz utáni hajsza, a megélhetésért folytatott küzdelem mindannyiunk életére rányomja a bélyegét. Olyan sémákat vesz fel az életünk, amelyeket nagyrészt magunktól nem szeretnénk, de a kényszer ránk borítja, akárcsak egy kényszerzubbonyt.

Hiszen miből állnak a hétköznapok? Reggel felkelünk, apró morcos szemekkel keressük a szokott koffeinforrást és megkapva azt már kistányér tekintettel lépkedünk tovább. Összekészülünk, elindulunk majd beindul a munka. Este valamikor észbekapunk, hogy hoppá haza kéne menni. Otthon újra apró morcos szemekkel várjuk az estét, hogy lefekhessünk – s ez így megy tovább. A hétvége lenne az egyetlen mentsvár, egy sziget, de akkor meg az elmaradt teendők a takarítás, mosás, főzés elviszi minden időnket s bumm a hétfő ismét ránk nyitja ráncos ajtaját.

 

A kérdés csak az, hogy a bemotorizált és automatikussá vezérelt életünk emlékezetével vajon fel tudjuk-e idézni, milyen is volt élni? Mert volt idő, amikor még igazán éltünk, a szó nemes értelmében.

Az iskolai időkre gondolok természetesen, sőt leginkább az ovira és az általánosra. Ott még minden új volt s bár egy kis tanulást kellett dobni a mérleg egyik nyelvére a másik kifogyhatatlan tárháza volt az izgalmasabbnál izgalmasabb dolgoknak. Micsoda gyermeki örömmel tudtunk várni egy születésnapot vagy karácsonyt. Hogy hittünk a Mikulás sportcipős „hohohó”-jában. Mennyire bíztunk abban, hogy a nyuszi az emeletre is felmászik…

Hogy ezek gyermeteg dolgok? Korántsem. Ugyanis miközben felnőttünk szépen csendben elvesztettük a hitünket és elfelejtettünk szívből örülni.

 

Erre visszatérni borzasztó nehéz, pláne a pofonokkal tűzdelt élet kaptatói között. De nem reménytelen.

Nagyon sok minden visszahozhatja a régmúlt fuvallatát: egy régi tárgy, egy fénykép vagy épp egy kikapcsolódás: kirándulás, nyaralás.

A lényeg, hogy kiszabaduljon az ember a megszokott környezetéből s valahova egészen más tájra kerüljön: ahol minden újdonság, mindennek varázsereje van s, amit épp ezért értékel.

 

Az egészséges élethez kell a lelki élet gyermeki szeglete. Kell tudni örülni olyan apróságoknak is, amin más csak gúnyosan mosolyog. Kell hinni abban, hogy vannak még csodák, varázslatok s hogy a pofonok hegei idővel begyógyulnak. Kell meríteni embertársainkból, még akkor is, ha időközönként összeomlik körülöttünk a világ. S végül esélyt kell adni magunknak arra, hogy mindezt még egyszer felfedezhessük, átélhessük, hogy aztán kincsként őrizve sohase engedjük szabadon.