Ha fáj, hát had fájjon!

Néhány hete egy különösen fájós, fájdalmas séta után, elkeseredve rogytam össze itthon,. Ahogy picire összegömbölyödtem elkezdtem tanakodni. Most mi lesz? A sétálás nem megy. A lábain folyton ki akarnak csuklani alólam. Azt már nem is említem, hogy mennyire erősek a fájdalmaim közben. Azok úgyis állandóak. Nagyjából csak akkor nincsen fájdalomérzetem, ha nem veszek levegőt. Így mi tévő legyek?

Tavaly októberben egy kedves barátnőm elmesélte, hogy kapott az édesanyja egy mini szobakerékpárt, ami tulajdonképpen csak egy Pedál, pontosabban kettő természetesen. Nincsen kormány, váz, nyereg. Ott ül a delikvens, ahol akar, tud, és onnan teker. Jól hangzott. Belelkesedtem. A rákövetkező hónapban hozzá is jutottam egy alig használt típushoz, köszönhetően szintén egy kedves barátnőmnek. Hónapokig állt, várva arra, hogy birtokba vegyem. A kétségbeesés aztán döntött helyettem.

Ha folyamatosan fáj, akkor is, ha fekszem, akkor is ha ülök, ha meg megyek… akkor pláne, akkor mire várok? Jobb lesz, ha nem mozdulok? Azontúl, hogy ebbe beleőrülök, a kínjaim sem csökkennek. A sétálás már nem jöhet szóba mint erősítés, mert nem megy. Így aztán fogtam magam és leültem a mini szobakerékpár elé.

Ennek nagyjából már két hónapja. Azóta a második járgányt gyűröm, mert az első elfüstölt a lábaim alatt, konkrétan szétégett a hegesztésnél. Igaz a második prototípus is a végét járja, úgyhogy a harmadik már úton van. Mint kiderült ezeket alapvetően nem nagy igénybevételre tervezték. Márpedig nálam használatban van, ugyanis van rá időm, hogy előtte üljek, és elszántságom, hogy újra és újra megtekerjem azokat a pedálokat.

Két hónapja annak hogy elkezdtem. Eleinte alig ment fél óra. Majdnem megszakadtam. Kimerültem, ami persze nem meglepő fizikai gyengeségemet látva. Az izmaimat már réges régen elvesztettem, és az állóképességem is szánalmas volt, nyilván annak köszönhetően, hogy bármennyire szerettem volna, nem tudtam eleget járni.

Fotó: Horváthné Jutka

Aztán telt múlt az idő és a fél órát fel tudtam tornázni egy órára. Mentek a hetek, tekerektek a pedálok, és ma ott tartok, hogy minimum napi két órát tekerek, abból egyet erőteljesen, kargyakorlatok végzésével összekötve. Észrevettem, hogy ha lépcsőzés, vagy séta előtt pedálozok valamennyit, akkor kicsivel könnyedebbek a lépteim. Mert azért heti kétszer háromszor körbe vánszorgom a Csónakázó tavat, baráti támogatással. Nem megy könnyen, nehezemre esik, de azt érzem, hogy hétről hétre jobb gyorsabb és stabilabb vagyok.

A kargyakorlatok beiktatása jó ötletnek tűnt, de nem tudtam mik azok a mozdulatsorok, amik nem generálnak károkat. Elsőre olyasvalamibe fogtam bele, aminek hatására egy napig még a számat sem bírtam megtörölni, öltözködésről meg álmodozni sem mertem, olyannyira belobbant a jobb oldalam. Miután ebből nagy nehézségek árán úgy-ahogy felépültem változtattam a mozdulatokon és végül rátaláltam néhány kíméletes, mégis izmokat stimuláló variációra. Az izomláz hűségesen tanúskodik azóta is arról, hogy csontsovánnyá fogyott kezeimet újra erő próbálja elönteni.

Hogy mi a helyzet a fájdalmakkal? Azok nem változtak, semmit. Ugyanannyira erősek, kérlelhetetlenek, és látszólag legyőzhetetlenek. Hajolni, felülni, leülni, az ágyban megfordulni… Alig tudok, legfeljebb csak  nagy nehézségek, nyögések és kapaszkodások árán. A bot a kezemből már elmaradhatatlan társ. Sokáig sorolhatnám azt, hogy mi nem megy. De szinte fáklyaként világít az életemben az a fejlemény, amit a mini biciklizés hozott magával. Hogy a lábaim látható módon elkezdtek izmosodni, ahogy a karjaim is. Itt nem azon van a hangsúly, hogy láthatóan, mert régen sem azért edzettem, hogy másoknak tetszem. A hangsúly ott van, hogy az izomzat erősödése magával hozta a remélt stabilitást és a javulást, már ami a mozgékonyságot illeti.

Hálát adok minden egyes alkalomért, amikor leülhetek a bicikli elé. Így kezdem a reggelt, így zárom az estét. Tekerek, tekerek, tekerek és hiszem, hogy ez a pedálozás eredményes lesz a jövőben is, ahogy eredményes jelenleg. Elmondhatatlanul örülök, hogy annak idején hallottam erről a kütyüről, mert őszintén szólva nem tudtam, hogy létezik ilyen. Kis helyet foglal, ami a kicsi félszobám miatt szintén elvárás. Ide egy nagy gép nem férne be sehova. Viszont ez az apróság könnyedén beilleszkedett a szobám közegébe.

Hogy van-e olyan, amikor fáradt vagyok, vagy extra módon fáj mindenem, hogy érzem-e néha azt, hogy nem bírok odaülni, nem bírok hajtani tovább? Hogy vannak-e olyan pillanatok, amikor az izzadtságcseppek patakokként folynak le az arcomról, és nem a kimelegedéstől, hanem a kínlódástól? Igen. Vannak. De vad elszántsággal lendülök túl rajtuk, mert látom, tudom és érzem, hogy van értelme annak, amit csinálok. Ha össze akarnám számolni, hogy az életemben hányadszorra ment meg a mozgás, vagy segít rajtam, akkor azt hiszem háromnál többet kellene mondanom. Minden élethelyzet más volt. Minden egyes alkalommal ki kellett találni a hogyant, mikéntnek a  módját. Boldog vagyok, hogy rátaláltam a remény tüzének aprócska szikrájára, és áldásnak érzem, hogy nap, mint nap táplálhatom, élesztgethetem ezt a parazsat.

Reggelente gondolkodtató videókat, önfejlesztő anyagokat hallgatok tekerés közben. Az erőteljesebb kihívásnál a zene  ritmusa adja a talpalávalót. Esténként pedig olvasok, hiszen így egyszerre két szenvedélyemnek is hódolhatok. Nincs alkalom, hogy ne köszönném meg a Teremtőnek azt, hogy nem érzem magamat teljesen tétlennek és tehetetlennek. Amikor nagyon nehéz is odaülök, és tovább lendülök. Megyek.

Ha fáj, akkor fájjon. Ezzel nem tudok mit tenni egyelőre. De végre sikerült megtalálni az eszközt, aminek a segítségével mégiscsak tehetek valamit. Önmagamért. Amikor alig bírok kiszállni az autóból, vagy percek alatt vagyok képes csak felegyenesedni, amikor ha látnék ép csillagok táncolnának a szemem előtt a kíntól, egy pillanatra arra gondolok, ahogy gondtalanul tekerem a pedálokat és hajtom magamat. Rögtön más megvilágításba kerül minden.

Sohasem a körülmények miatt kell azzá válnunk akik szeretnénk lenni, hanem éppen azok ellenére. Akik mindig alkalmazkodnak a külvilág adta hatásokhoz, azok valójában csak kifelé élnek, de befelé nem történik semmi. Akik kifelé mutogatnak, de befelé soha sem figyelnek egész egyszerűen csak színjátékot művelnek. Olyan színdarabban játszanak, ahol látszólag ők csak bábok, akiket zsinóron ide oda rángatnak. De ki az, aki irányít? Nehezen döbbennek rá, hogy ők maguk.

A beismerés, sohasem egyszerű. Önnön hibáink felismerése pedig kifejezetten nehéz. De megéri, 1000 szeresen is megéri nemcsak a testet, hanem a lelket táplálni: olvasmányokkal, hanganyagokkal, önfejlesztő üzenetekkel, testet-lelket erősítő hobbikkal. Ez az a fajta önmagunk felé fordulás, ami végül kitágítja világunk határait, és hat a környezetünkben élőkre, mégpedig pozitívan. Kicsit olyan ez, mint amikor az éjszaka sötétjében valahol a távolban egy lámpa kigyúl. Messzi fénypászma csupán, ám mégis egészen más színbe vonja közvetlen közegét. Ilyen fénypászmákká változhatunk mi is, bármikor!

A kérdés már csak az, hogy vagyunk-e annyira bátrak, hogy felülemelkedjünk gyarlóságainkon, és keressük a nagyobb igazságot, ami létezik, ami szinte ott van az orrunk előtt, csak többnyire nem látjuk, a saját szemünktől…