Az életünk néha kicsit olyan, mint egy átjáró folyosó. Jönnek-mennek az emberek, helyzetek, lehetőségek, s olykor fel sem tudjuk fogni a változás gyorsaságát. Aki tegnap még mellettünk állt, az ma már valaki másnak a küszöbén vár a befogadásra,. A kérdés csak az, hogy miként dolgozzuk fel az átalakulást?
Ha azon mélázunk megpillantva az érintett személy facebook oldalát, hogy vajon még nyílnak-e a mezei taplók, akkor nyilván nem vagyunk a toppon, az elfogadást illetően.
A veszteség fájdalommal, és nem egyszer sértettséggel jár: minket, hogyan hagyhatott el? Szembesülünk azzal, hogy nélkülözhetőek vagyunk, ami nem egyszer óriási pofon.
Ám amikor csak a negatív jelzők ömlenek belőlünk, akkor elfeledkezünk mindarról, amiért az illetőt egykor szerettük. Elhessegetjük memóriánkból azt a sok szép emléket, amit neki köszönhetőnk. Mert jobb úgy utálkozni, hogy bemagyarázzuk: a mérleg “tőle kaptam” nyelve üres.
Pedig az esetek többségében pozitív irányba billenne a mázsa, ha hagynánk.
A hála gyógyír. Ha mocskolódás helyett elraktároznánk magunkban mindazt a szépséget, melyet az adott kapcsolatból nyertünk, igazán gazdagon léphetnénk tovább, keserűség nélkül.
Mert az egykori szeretetnek, tiszteletnek oka volt, indoka, melyet nem érdemes a szőnyeg alá söpörnünk.
Miért ne léphetnénk a hála, arcunkra rajzolt mosolyával tovább, békével a szívünkben?