Hány darab pöttyben mérhető az élet értéke?

Egyszer, nem is olyan rég egy családi ház kenneludvarában nyolc aprócska kiskutya látta meg a napvilágot. Édesanyjuk keblén növekedve hamar kikerekedett a pocakjuk. Mancsuk grandiózus mérete előrevetítette, hogy nagytestű kutyákká fejlődnek majd. Fajtájuk szerint a dalmaták közé tartoztak, ezért aztán idővel az apróságok bundáján megjelentek az első, koromfekete foltok. Csak úgy ragyogtak rajtuk a pöttyök. Egyetlen testvérüket kivéve, aki hófehér maradt.

Telt-múlt az idő, míg egy esős délelőttön a pötty nélküli picur egy tócsában megpillantotta önmagát, és a családját. Azonnal észrevette, hogy valami nincsen rendben. Hogy ő más, kilóg a sorból. Mindent megtett azért, hogy a többiekhez hasonlóvá váljon: hamuba fetrengett, de az első harmat lemosta róla a feketeséget. Olajba mártózott, ám ezzel csak annyit ért el, hogy komondorokat megszégyenítő módon összefilcesedett a szőre. Bárhogyan is próbálkozott: a megváltást hozó pöttyök nem jelentek meg.

Míg a többiek foltvadászatot játszottak, vagy számolgatták egymás büszkeség-pontjait, addig ő félrevonult és bánatosan elfeküdt. Ha éppen nem fájdalmán rágódott, akkor az udvart járta. Különleges képességgel rendelkezett. Értette és beszélte a természet nyelvét. Pontosan tudta mit susog a szél, miről dobolnak az esőcseppek vagy mit sugároz felé a napkorong. A virágoskertet bámulattal figyelte, s órák hosszat gyönyörködött a tulipánok, rózsák szépségében. Megfigyelte és látta, hogy nincsen két egyforma virág, ahogy két azonos fűszál sem nő, mégis az egyediség mindegyikük esetében magáért beszél. Ám amíg idáig eljutott a gondolataiban elszomorodott. Mert bár tényleg nincsen két egyforma jácint vagy liliom, de a másságuk mégsem annyira ordító, mint az ő esetében.

A nyár őszbe, az ősz télbe fordult, s egy varázslatos reggelen hófehérbe öltözött a világ. A vakító, szikrázó, csillogó réteg mindent beborított, habcsókká formálva a mindenséget. A kiskutyák idegenkedve szaglászták az új jelenséget. Tartottak tőle. Egyetlen testvért kivéve. A hófehér, pöttyök nélküli kópé földöntúli boldogsággal vetette bele magát a cukormázba. Rohangált, röfögött, orrát tövig nyomta a hóba és prüszkölt, tüsszögött örömében. Végre beleolvadhatott a környezetébe, végre megtapasztalhatta az egységet, hogy milyen az összetartozás, és az áldott egyformaság.

Angyal szállt-e az égbolt peremén, vagy egy mag után kutató cinege, nem tudni. De az bizonyos, hogy a szárnyaival csapkodó lény megszólította az örömmámorban és hóban úszó kölyköt.

  • Nézz fel az égre, nézd meg, hogy miből lesz a hótakaró. Látod a hópelyheket, a csodálatos kristályszemeket? Egyenként is tökéletesek, megismételhetetlenek. S nézd, egyediek. Akárcsak te. Hát nem látod, hogy a foltjaid épp olyanok, mint a hópelyhek? Olyan sok kristály borítja a bundádat, hogy hófehér takarónak látszanak, épp úgy, mint a földet puhán átölelő hótenger.

A dalmata kiskutya még sokáig figyelte a havazást. Újra meg újra felidézte az égből pottyant szavakat, és végre megértette. Ő nem kevesebb a többieknél, legfeljebb másabb. De ahogy két esőcsepp vagy virágszirom sem lehet azonos, úgy minden és mindenki egyedi, értékét a szívében viseli.

Azon a havas, karácsonyhoz közeledő napon a dalmata alom újra nyolc kiskutyából állt. Hiszen végre hazaért az elveszett, de megtért testvér.