
Május 10-én beléptem a harmincasok táborába, amit életem első meglepetés buliján megünnepelhettem, hála Édesanyám és az Angyalaim szervezésének. Ahogy hajnalban bódultan az emlékek áradatától lefeküdtem, azon gondoltam: vajon mivel gazdagodtam ebben a jubileumi három évtizedben?
Megtanultam hálát adni az ételért, mert volt idő, amikor éheztem. Megtanultam megköszönni minden csepp folyadékot, mert vesebetegként felértékelődtek a hűsítő kortyok. Megtanultam, hogy az égben köttetett barátság időn, távolságon és léten túlmutat. Megtanultam örülni a kicsinek, mert voltak évek, amikor a kicsiségek is elkerültek.

Rájöttem arra, hogy a hiányállapotaim tanították nekem a legtöbbet. A szegénység, az éhezés, a szomjúság vagy a fizikai gyengeség nem törtek le, csak megmutatták, hogy ilyen is lehet az élet. Ebben a megvilágításban pedig hirtelen bőségszemüveget nyertem.
S persze a legnagyobb tanítás, hogy még rengeteg tanulni való vár rám.
Hogy sorolhatnám fel mindazt, amit az elmúlt esztendőkben kaptam? Hogy köszönhetném meg az Angyalaimnak, hogy velem vannak? Hiszen, ha ők nem húznak ki a gödrökből, akkor most lehet, hogy nem lennék itt.

Nem, én nem magamat szeretném ünnepelni. Én titeket akarlak meghálálni, rátok koccintani, és nektek köszönömöt mondani! Van, aki évtizedek óta kitart mellettem, van, aki kicsi Lilin keresztül vált az életem, minden egyes napom részesévé, akad, akit a virágok hoztak közel hozzám, s kötöttek össze velem, elszakíthatatlanul.
A mozgás által új látásmódot nyertem, kitartást, hitet, reményt és örömöt, boldogságot. Megtaláltam a helyemet, s évek keresése után az embereimet, akik fogják a kezem, akik önzetlenül támogatnak, akik ha orra buknék felsegítenek, akik szeretnek: úgy ahogy vagyok, tökéletlenül, tele hibákkal, gyarlósággal. Volt, akit a küzdelem kellős közepén ismertem meg, míg megint más az egészséges táplálkozás kapcsán sétált be a szívem színpadára. Annyi gondoskodás, annyi szeretet, annyi hihetetlen élmény részesévé váltam. Mit érnék nélkülük és mit érnék nélkületek?
S hogy mi lett volna velem, ha egészséges maradok? Ha az elmúlt 17 évet gondtalanul töltöm? Nem tudom. De a legszebb az, hogy egy cseppet sem érdekel.
A tekintetemet a szívemnek szegezem és érzem, őszintén, elsöprő felszabadultsággal, hogy hálás vagyok mindenért. Áldás a csapás, a hiány és a fájdalom, áldás a sötétség és az éjszaka, mert utána a fény, a reggel királyi uralkodása, a hit mindent letaroló ereje megmutathatja igazi arcát.

Lili, érted megérte megvakulnom. Nem adom a vakságomat, nem adom, mert általad sokkal többel gazdagodom. Anyu, nincsenek szavaim arra, hogy milyen a mi kapcsolatunk. Az a kötelék, ami gyászban, veszteségben, reménytelenségben és nélkülözésben erősödött., és sikeres küzdelemben, boldogságban, nevetésben és szeretetben fényesedett, eltéphetetlen, Nincsenek szavaim és nem is kellenek. Ha rád nézek, bár nem látlak, de érezlek. Kicsit olyanná váltam, mint te, s kívánhatnék ennél többet? Nem!

Köszönöm mindazoknak, akik türelemmel, szeretettel, felém fordulással viseltetnek az irányomba. Akik elfogadnak olyannak, amilyen vagyok, sőt akik a sérült csomagolásommal együtt szeretnek.
Ha fel kellene sorolni mi mindent kaptam már, akkor oldalak százait tölthetném meg a test és lélek gépelte végeláthatatlan lista elemeivel….
Egyet kívánhattam, ha minden igaz. A gyertya fényét, amikor elfújtam, akkor megfogalmazódott bennem egy kérés. De csak egy. Vajon mi volt az? Az újra látás? Ismét felfedezni a lebilincselően csodálatos világot, belefeledkezve a napfelkeltébe, vagy éppen édesanyám gondok tépázta gyönyörű arcába, esetleg Lili bölcsességet sugárzó barna íriszébe? Egészséges vesék? Hogy elfelejthessem a monoton heti háromszori kezelést, a kiszolgáltatottság érzést, a beteg státuszt, a tűszúrásokat és a leláncoltságot. Hogy ismét szabadnak érezhessem magam távol a fizikai kínoktól? Kórmentes lét? Hogy ne tudjam mi az az Erdheim-Chester, hogy a csontjaim nyilallása ne emlékeztessen minden kínterhes percben, hogy az érszűkületem ne tartóztathassa fel a léptem? Anyagi függetlenség? Hogy ne kelljen idegeskedni a megélhetés nehézsége, a munkahiány fölém tornyosuló lidérce vagy a kötelező befizetések rémképe miatt?

Nem. Nem kértem egyiket sem. Egyetlen, tiszta szívem tolmácsolta vágyam, hogy meghálálhassam mindazt, amit kaptam. Hogy egy napon én is jó barát, jó gyermek, jó segítő, jó ember lehessek.
Isten éltessen Titeket, akik miatt ezt a napot is megélhetem!