Tovább is van, mondom még! Bár úgy tűnik ez csak egy egyszerű kérdés, viszont a mélységei elképesztőek. Ha engedjük akkor általa egy olyan fúrótoronyra bukkanhatunk, amivel önMAGunkig juthatunk el.
A “hogy érint ez engem” alkalmazásának egyik veszélye, hogy sokan belemennek önmaguk hibáztatásába, és/vagy egyet felejtenek el, a cselekvést. Mondok egy kicsit szélsőséges, mégis milliókat érzékenyen érintő példát. Adott egy bántalmazó kapcsolat. Ha a tudatosabb fél felteszi magának azt a kérdést, hogy hogy érinti őt ez a helyzet, mik azok az érzések, amik a felszínre jönnek, ugyanakkor egyetlen lépést sem tesz a küszöb irányába, akkor ott ragad, tapad a mocsár közepén. Folyton magában keresi a hibát, mert persze innen már könnyű átvágtatni oda, hogy “biztos velem van a baj”, és készen is van az áldozati körforgás.
Ez a kérdés nem erre való! Nem arra, hogy rosszá tegyük magunkat, hogy ostort véve a kezünkbe önmagunkat üssük-vágjuk. Nem. Az áldozatiság sehová sem vezet. Olyan, mint egy, önnön farkába harapó kígyó. Ugyanakkor, az sem megoldás, hogyha kell, ha érezhetően nincs más út, akkor nem cselekszünk, mondván mi elrendezzünk bent mindent, aztán majd az úgyis megjelenik odakint is, a külvilágban. Igen, az tény, hogyha mi formálódunk bent, akkor egyúttal alakul a környezetünk is. De egy ilyen helyzetben a “hogy érint ez engem” célja a változtatás és nem a betapasztás. Vagyis igen, lényeges megnézni, hogy mi jön fel a felszínre, mert így többek között arra is fény derülhet, hogy mi a fenét keresünk egy bántalmazó kapcsolatban. Pláne, ha már megint, lévén az ismétlődések egyértelműen azt üzenik, hogy itt valami van a mélyben, ami meg/feloldásra vár. De, ha miközben dolgozunk a bensőnkben, ám kívül nem tudjuk azt mondani, hogy állj, vagy azt, hogy továbblépek, akkor még mindig ugyanaz az áldozati körforgás megy tovább.
Hozzáteszem, hogy nincs két egyforma élethelyzet a Földön, miután két egyforma ember sem létezik a glóbuszon. Így aztán az egymásra merőben hajazó esetek is lényegi elemekben különbözhetnek. Úgyhogy nem általánosítani szeretnék, semmiképpen sem. Csak felhívni a figyelmet arra, hogy egyrészt nincs okunk bántani magunkat. Még akkor sem, ha huszadjára sétálunk bele látszólag ugyanabba a pocsolyába. Még akkor sem, ha újra és újra elkövetjük azokat a hibákat, amiket mi hibáknak gondolunk. Másrészt a benső munka végeredménye végül tettekben is megnyilvánul. Akadnak olyan szituációk, amik másképpen nem rendezhetőek, mint lezárással. Ez nem menekülés, nem hárítás. Mert ha közben ott munkál bennünk a “hogy érint ez engem” kérdés, és jönnek fel a felismerések, akkor ez a felállás a jövőben már nem ismétlődhet meg, hiszen az indikátorok megszűnnek.