A kérdés, ami túlzás nélkül megváltoztatta az életemet, a felfogásomat, a hozzáállásomat. Jó ideje már nem mutogatok kifelé, ha valami, bármi történik körülöttem, akkor arra koncentrálok, hogy mi az, ami bennem megszületik. Lévén a külvilág eseményeinek jelentős részére nincsen ráhatásom, de arra van, hogy minderre hogyan reagálok. Mindig is vallottam, hogy minden és mindenki tükör körülöttünk. Hiszen bennünk tükröződik mindannak a visszfénye, amit a másikban megpillantunk. Szó szerint mindannyian saját szűrőrendszerrel, szemüveggel rendelkezünk, amin keresztül látjuk a világot. Aki sötét lencsékre szavaz, annak még a napos órák is árnyékosnak hatnak. Aki hupililában kívánja szemlélni a hétköznapokat ezt is megteheti. És persze hagyhatjuk, hogy más állítsa be a lencséink élességét, de ekkor nem vagyunk a középpontunkban és engedjük, hogy eltűnjön az erőnk.
A hogy érint ez engem olyan ütőkártya, ami minden helyzetben arra irányítja a figyelmemet, ami megváltoztatható, és ami a lényeg. Ha valaki valamilyen módon viselkedik velem, vagy a környezetemmel, akkor nem hordom le mindennek, hanem megnézem, hogy belőlem mit váltanak ki a tapasztaltak. Aztán próbálok mélyebbre és mélyebbre menni, felfedezve azt a nézőpontot, ami a reakcióm mozgatórugója. Mert a hitrendszereink teremtik, formálják, színezik a valóságunkat.
Az élet olyan, mint egy színező. A ceruzák, zsírkréták és festékek arra várnak, hogy magunkhoz ragadjuk őket. Így történhet meg, hogy az, ami valakinek fekete-fehér, másnak ragyogó arany és ezüst vagy éppen pulzáló vörös és kék. A színpaletta összes árnyalata a rendelkezésünkre áll. Választhatunk! Nap, mint nap!
Nem hiszek a tömeges változásban. Az egyének átalakulásában rejlik szerintem a titok. Az “egyfecskékben”. Mert azzal, hogy egyetlen egy ember tesz önmagáért, elindul az önfelfedezés útján és formálódik, azáltal a közvetlen, majd a közvetett környezete is átalakul. Igen, lesznek, akik odébb állnak. Mások maradnak. De a formálódás tagadhatatlan. S végül a lánc körbeér. Ilyen módon az aprónak tűnő lépések összeadódnak, s hatalmas hétmérföldes csizmás ugrásokká alakulnak.
Hogy érint ez engem? Egy olyan bensőnket felforgató kérdés ez, ami magában hordozza a szabadság ígéretét. Mert ha végre úgy döntünk, hogy befelé figyelünk és nem kifelé mutogatunk, akkor beleállhatunk az erőnkbe és döbbenetes felismerésekkel gazdagodhatunk. Elmondhatatlanul hálás vagyok ezért a szemléletért, mert olyan mankót kaptam a kezembe, amire mindenkor támaszkodhatok, és ami segít az előrejutásban!