A túlélési stratégiánkat mindannyian tanultuk valahonnan, valakitől. A szüleinktől, a környezetünktől, vagy éppen csak úgy, magunktól. Van, aki akut szituáció esetén mindent elnyom magában, teljes csendet parancsol, és az adott helyzetre koncentrál. Megint más vad megerősítés ismételgetéssel igyekszik elfedni a lelkében dúló pusztító vihar zajait. Aztán sokan elássák mindazt, ami feljön bennük, mélyre tapossák az érzéseket, gondolatokat, és kizárólag arra fókuszálnak, hogy a bal láb után következik a jobb. De vajon létezik helyes túlélési taktika?
Amíg túlélésről beszélünk, addig valószínűleg nincsen olyan ösvény, ami tápláló, ami könnyeden járható. Viszont, ha a cél az “élés”, akkor fordul a kocka. Persze jogosan merülhet fel a kérdés, hogy hogy a fenébe tehetőek félre a félelmek, a kétségek, a rettegés, és sok minden más akkor, amikor az élet végessége olyan borzalmasan közeli, és arcba mászóan reális? Jogos a felvetés igen, viszont eleve nem jó az a kiindulási alap, hogy ezek az érzések, gondolatok, reakciók elnyomandóak. Itt kezdődik a baj, amikor soha, semmivel nem nézünk farkasszemet, csak rohanunk tovább. Aztán egyszer, meglehet látszólag ok nélkül a magmánkba erőltetett tűzforró kénkő előbb-utóbb kitör, és mindent legyalul. Azt is, amit nem kellene, azt is, ami nem méltó erre a lávaömlésre.
Nekem a Sedona módszer rengeteget segített, és segít. Amikor artériás vérzéssel a műtőben feküdtem nem akartam túlkiabálni a bensőmben tomboló vihart. Nem akartam megerősítéseket ordítani, bízva abban, hogy hátha képes vagyok túlkiabálni a valóságot. Nem! Üdvözöltem az érzéseimet, üdvözöltem a gondolataimat! A félelmet, a rettegést, a kiszolgáltatottságot, a tehetetlenséget. Azokat a gondolatokat, amik az elmúlásról, a búcsú fájó hiányáról, a végesség érzéséről papoltak. mindent, mindent, mindent. Odaálltam a sűrűjébe, és csak jelen voltam ezzel a káosszal. Üdvözöltem minden részletét, majd feltettem a Sedona elengedés három alap kérdését: hajlandó lennék-e elengedni, szeretném-e elengedni (e két kérdés nem egy, és ugyanaz, mert míg sokszor a hajlandóságunk még nincs meg egy-egy dologra, valójában már nagyon is szeretnénk), és ha igen mikor szeretném? Aztán engedtem tovaszállni mindazt, ami bennem feljött. Végül, amikor a vihar elült, amikor képes voltam csupán létezni, akkor az access consciousness mantráját vettem elő: az életben minden könnyedén, örömmel, ragyogva árad felém! Mert mit is jelent ez? Nem azt, hogy az életben csak a “jó” dolgok” áramlanak az irányomba, vagy csak a rózsaszín púderpamacsokon lovagló csillámpónik. Hanem minden! Az is, amit rossznak, ijesztőnek, dermesztőnek, rémisztőnek nevezek. Minden, és minden, és minden! Ha kizárólag ez az az egy valami, ami időről-időre valóssággá válik a mindennapokban, akkor a jövőben senki sem veheti el a szabadság érzését, megélését, átélését! Hiszen ha minden, minden, minden könnyedén, örömmel, és ragyogva áramlik felém, akkor nincsenek korlátok, nincsenek akadályok, akkor az áramlás könnyedsége az, ami van, ami kitölti a létezés végeláthatatlan terét.
Régen nem így álltam ezekhez a helyzetekhez. Régen megpróbáltam elfedni a valódi érzéseimet, gondolataimat. Régen felül akartam kerekedni a dühön, haragon, félelmen, a kiszolgáltatottságon. Régen elbújtam még önmagam elől is, mert a rejtekben úgy tehettem, mintha minden rendben lenne. De most odaálltam a közepébe, és hajlandó voltam jelen lenni, farkasszemet nézni, és eggyé válni az áramlással! Így megélhettem mindazt, ami történt, és úgy léphettem tovább, hogy nem maradtak bennem tüskék, el nem varrt szálak, vissza-visszatérő lidércek. Azaz még a legkiszolgáltatottabbnak tűnő körülmények között is szabadon szállhattam. Hálás vagyok mindezért, a tapasztalásért, ami túlélőből élővé változtatott!
