Hol volt a kéz, ami utánad nyúl, és letörli arcodról a könnyeket?
Hol volt a szó, ami utánad kiált, hogy állj meg, ne tedd? Az élet olykor elviselhetetlen, de ami egyedül kibírhatatlan az ketten éppen élhető, többen meg egyenesen éltető.
Hol volt a tett, ami megállásra, gondolkodásra késztet? Ami megmutatja neked, hogy igenis, mindig vannak lehetőségek. Hogy a lehetetlen ereje az illúziójában rejlik. Abban, hogy elhiszed, hogy van, hogy valós. De ha megkérdőjelezed a lehetetlen helyében megtalálhatod a lehetőségeket.
Hol volt az ölelés, ami elringat, megnyugtat, megvigasztal? Ami megengedi neked, hogy érezz. Megengedi a fájdalmat, a kétségbeesést, megengedi, hogy fölétek boruljon a reménytelenség. De nem csak föléd!
Hol volt a szem, ami helyetted is lát, és láttat? Ami megmutatja a tényleg létező csodákat, ami elhozza a lélek gyógyírét a szépséget, ami vendégségbe hívja a reménységet.
Hol volt a szám, amit felhívni öröm, és megkönnyebbülés? Ami olyan, mint egy láthatatlan köldökzsinór, ami az élethez köt.
Hol volt az erőd, a belső pajzsod, ami megvéd? Ami bár horpadt, repedt, megviselt, de aminek hála a lelked még ép.
Hol volt a pillanat, ami öröklétbe fordult? Aminek a végén az életed vakvágányra sodródott.
Hol volt a szíved, ami félt, rette
gett, végül megbékélt? Ami az utolsó percig vadul zakatolva, dobogva élt, élt, élt.