Húsz év. Rég volt igaz? Túl rég. 38 éves leszek, azaz többet éltem nélküled, mint veled. Ahogy leírom is hihetetlen, de igaz. 17 éves kamasz voltam tele bizonytalansággal, tinédzser hévvel.
Volt, aki jobban csinálta a túllépést, mint én. Volt, aki kevésbé roppant bele a gyászba, de én nem tudtam hogy a fenébe csináljam azt jól, hogy meghalt az apukám, és ketten maradtunk az anyukámmal. Ketten egy adóságokkal sújtott céggel, ami nem azért volt mínuszban, mert te tartoztál bárkinek, hanem mert neked tartoztak, sokan. Azok a jó emberek a mai napig sem találták meg a kasszát.
Lehet, hogy önző dolog, hogy rögtön az életben maradásunk jut eszembe, de óhatatlanul azok a képsorok ugranak be, amikor Anyuval itt maradtunk. Sokan mondták, hogy majd az idő begyógyítja a sebeket, és a “kedvencem” is elhangzott miszerint, ami nem öl meg az megerősít. Mondatok, amiket fordított esetben biztosan nem mondanék, mert nem segítenek.
Engem nem kötött le a tanulás, sőt. Idegen volt minden, mindenki, még én is idegen voltam saját magamnak.
Három hónap alatt mentél el, mert nem tudtad megemészteni azt, ami velem történt. A megvakulásomat, a daganatokat, a kemoterápiákat, a kilátástalanságot, a neve nincs diagnózisokat, a gyógyíthatatlan jelzőket. Egyik pillanatban még volt egy egészséges, dundi, mosolygós lányod a másik pillanatban pedig csak az emlékek maradtak.
Pedig maradhattál volna ugye tudod? Ha nem dacoltam volna veled annyit kamaszlány létemre, ha nem lettem volna ronda tinédzser, mint ahogy egyébként majdnem mindenki az annyi idősen, akkor lehet, hogy láttad volna, hogy valahogy túlélem, túléljük, együtt.
Azt nem tudom meddig. Most sem tudom. Amikor nem megy jól a dialízis, amikor fáj a karom, amikor megrémülök a 13 évnyi művese kezeléssel a hátam mögött, akkor elbizonytalanodom. Igen, elbizonytalanodom. És igen, néha felteszem azt a kérdést, hogy nem piszokság-e továbbmenni? Aztán már érzem is a virtuális kokit a fejem búbján. Persze, hogy nem az.
42 éves voltál. 42. Autószerelő mestervizsgát akartál tenni. Ment volna. A lányod egészségét akartad, de ebbe beletörtél. És mi is majdnem beletörtünk, végleg.
Húsz év. Húsz éve, hogy vettél egy utolsó mély levegőt. Az utolsó lélegzettel a lélek is megkönnyebbült. De mindegy hány év, mert őrzünk az emlékeinkben, én pedig a vonásaimban téged. S bár lehet Apu, hogy az az egészség, amiért nekem, és amiért értem küzdöttél soha nem lett meg, de másfajta egész-ségre szert tettem, mert van, aki szeret, és van, akit szeretek, írhatok, ami a mindenem, azzá váltam, akivé lenni szerettem volna, és itt még nincs vége. Úgyhogy remélem tudod, hogy végül is sikerrel jártál, mert itt vagyok, itt vagyunk, és általunk te is itt vagy!
